Putyin avatarjai

Tekintete olyan volt, mint a megfáradt édesapáé, aki fiúgyermeke első balettelőadásán vesz részt: persze szereti a lurkót, meg valósítsa is meg önmagát, de valahogy mégiscsak jobban tudná labdák és nem tüllszoknyák társaságában elképzelni. Pedig az android hozta, amit vártak tőle, a quad motorra felültetett ember formájú robot tett egy kört a Moszkva melletti lőtéren, sikeresen lelőtte, amit le kellett lőnie. Állítólag a legfejlettebb, biotechnológiát is magába foglaló rendszerrel irányították a gépembert. Az egész mégsem volt az igazi, főleg a tengerentúli hasonló bemutatók fényében. Kicsit arra emlékeztetett, mint amikor a múlt század nyolcvanas éveiben a szovjetek amerikai mintára nagy elánnal megépítették a saját űrrepülőgépüket: a Burannak csak egy próbarepülés jutott, aztán nem volt pénz a projektre, amikor meg lett, rájöttek, hogy fölösleges a jól működő Szojuz űrhajók mellett. Nem tudni, hogy ezután beleölnek-e újabb dollárszázmilliókat az orosz terminátorprojektbe, pénz mindenesetre biztosan lesz rá. Mint ahogy a Krím és Délkelet-Ukrajna azt is bizonyította: ha a high tech kapcsán még bizonytalankodik is, az avatar-technológia humanizált változatát már kitűnően alkalmazza Putyin hadserege. De erről később, hiszen a mai történet jó negyedszázada kezdődött.

A Szovjetunió szétverése után az orosz hadsereget a világ pár év alatt leírta. A csecsenföldi háborúk bizonyították, hogy még az elit deszantegységek sem képesek a „szovjet szintet” hozni. Emlékezetesek Pavel Gracsov 1994-es szavai: a honvédelmi miniszter pár óra alatt ígérte elfoglalni Groznijt. A harcok jó két évig húzódtak, legalább 7500 katona esett el – a civil áldozatok száma ennek sokszorosa volt. A második csecsen háborút már Putyin vezényelte le, a győzelmet azonban elsősorban nem katonai úton, hanem a helyi elit meghatározó részének átállításával sikerült elérnie. Oroszország védelmi képességei ekkor enyhén szólva csekélyek voltak, elrettentő erőként legfeljebb az atomfegyvereket lehetett figyelembe venni. Aligha véletlen, hogy ez az időszak az orosz–amerikai, illetve orosz–NATO-kapcsolatok mézeshete, szeptember 11. után pedig Washington rövid ideig szinte mint barátra és szövetségesre tekint Oroszországra. Mint gyenge és bármikor nevelhető barátra és szövetségesre.

Borisz Jelcin második elnöki mandátumát az amerikai szakértőknek, a választási kampányra, helyi „tekintélyekre” költött sok százmillió dollárnak köszönhette. A Jugoszlávia elleni háborút leszámítva nemigen berzenkedett Washington ellen. Vlagyimir Putyin az energiadollárokra támaszkodva folyamatosan kezdett változtatni az erőviszonyokon. Számára az első igazi próba 2008-ban jött el. A pekingi nyári olimpia első napján Mihail Szaakasvili grúz elnök – az illetőt ma körözik hazájában, ellenben naponta feltűnik Kijevben, majdnem miniszter is lett az új kormányban – támadást indított Dél-Oszétia szeparatistái ellen. Nem ennek az írásnak a feladata eldönteni, hogy ebben a sokadik kaukázusi konfliktusban kinek van igaza, így maradjunk a tényeknél. A mára napvilágot látott információk szerint Szaakasvili részben amerikai „kérésre” indult tesztelni az oroszokat, akik azonnal támadásba is lendültek az oroszbarát Dél-Oszétia, illetve Abházia – mindkét terület hivatalosan Grúzia része, a gyakorlatban azonban 1991 óta nem hallgat Tbiliszire – védelmében. A háború hat napig tartott, az amerikaiak értelemszerűen nem avatkoztak be, viszont később ők vezényelték le a tönkrevert grúz hadsereg újrafegyverzését. A hat nap elsőre kevés, azonban ahhoz bőven elég volt, hogy bebizonyítsa, az orosz hadsereg továbbra is csak arányaiban nagyobb erők bevetésével képes sikert elérni. Katonai szakértők szerint egyébként ideális esetben a hadműveleteknek nem kellett volna három napnál tovább tartaniuk, hiszen mint az események bizonyították, az oroszok ugrásra készen várták a grúz támadást.

A Kreml ekkor kezdte el igazából hadserege „gatyába rázását”. Nem ment könnyen, a bútoripari vállalkozóból honvédelmi miniszterré avanzsált Anatolij Szergyukovért 2012 végén a biztonsági szervek nyomozói jöttek, a hadügyi reform ugyanis sok helyen inkább korrupciós nóvumnak bizonyult. Utódja Putyin bizalmasa, Szergej Sojgu hadseregtábornok, a rendkívüli helyzetek minisztériumának korábbi vezetője lett. A hadsereg alatta nemcsak fegyvereket, hanem új ideológiát is kapott: visszahozták a szovjet katonai szimbólumokat és csapattestneveket, amelyeket ötvöztek a cári orosz hadsereg hagyományaival is.  „A stratégia és az erő mesteri demonstrációja” – Nyugaton így jellemezték Putyinék tavalyi, Krímet „felszabadító” akcióját. A jelző katonai értelemben aligha túlzó, az amerikaiak „elaludták” az orosz akciót. Hiába irányult több tucat műhold a Krímre, hiába ellenőriztek telefonokat és világhálót, a „zöld emberkék”, avagy az „illedelmes emberek” a NATO számára tökéletesen váratlanul jelentek meg.

A tízezres ukrán kontingenst szinte lövés nélkül fegyverezték le. Délkelet-Ukrajnában nem volt ilyen forgatókönyv, azonban aligha vitatható, hogy hónapok alatt a felkelőkből ütőképes hadsereget szerveztek a régióba „szabadságra érkező” orosz „avatarok”, miközben az ukrán reguláris csapatok az amerikai szakértők, logisztikai és információs támogatás ellenére is vereséget vereség után szenvedtek el. Reguláris orosz csapatok nem voltak és nincsenek a térségben, hosszú hónapok alatt Kijev és Brüsszel csak egy eltévedt orosz szakaszt tudott előkeríteni az agressziót bizonyítandó.

Moszkva most jelezte, a jelenlegi, hidegháborút idéző helyzetben tovább erősíti hadseregét. Megelőzésként, válaszként avagy „gonosz” szándékból? Döntse el mindenki a saját szájíze szerint. A hivatalos indoklás: más országok nyíltan hangoztatják geopolitikai követeléseiket, nem haboznak beavatkozni független államok belügyei-be, ennek szellemében gyarapítják és fejlesztik katonai arzenáljukat.

Oroszország idén ötvenmilliárd dollárt költ fegyverkezésre. Az Amerikai Egyesült Államok 535 milliárdot.