Kiss László

Vélemény és vita

Puszkasztól a gladiátorokig

Álláspont. Na, újfent bebizonyosodott, zseni lehetett, aki feltalálta a futballt, megajándékozott bennünket a játék csodájával.

Kár, hogy mint minden zseninek, neki is volt egy aprócska hibája, feltalálta mellé a játékvezetőt is. Bár az is lehet, hogy egyszerűen másnapos lehetett. Mindenesetre megint véget ért egy világbajnokság, éppenséggel a huszadik, és mialatt a németeket ünnepli a világ, sűrű köpködések közepette a bírókat pocskondiázza. Mintha éppenséggel négyévente róluk szólna a nagy találkozó, és nem Neymarról, Messiről, Neuerről meg James Rodriguezről. Ugyanakkor az is igaz, nélkülük szegényebb lenne a futball, kizárt a tévedés, kevesebb a vita, s nem lehetne még évek múlva is arról civakodni, hogyan vezette a bronzmeccset az algériai Haimoudi, vagy a döntőben miként ítélt szabadrúgást a Higuaínt letaroló Neuer javára az olasz Nicola Rizzoli, s még jó, hogy nem állította ki az argentin csatárt.

Hát így nézünk ki vébé után – mellesleg csipásan, kialvatlanul –, s miközben már elvonási tüneteink vannak, marhára hiányzik a mindennapos foci, fel sem fogjuk, hogy futballtörténelmi egy hónapot hagytunk magunk mögött. Nem, nem a negyedszer aranyat termő németek vagy az idő előtt kiájult világbajnok spanyolok kezdtek új fejezetet a nagy játék több mint évszázados történetében, hanem a házigazdák. A házigazdák csapata, Brazília válogatottja. Némileg triviálisan azt lehetne mondani, hogy a brazilok egyszerűen elfelejtettek futballozni. Megesett persze ez már másokkal is, történetesen velünk, éppen ezért saját tapasztalatból tudjuk, hogy ami történt, az egy lépés, sőt, minőségi ugrás egy magasabb, elméleti szintre. Mert ugye nálunk, magyaroknál, senki nem magyarázza jobban a futballt. Aki tudja, az csinálja, aki meg nem – mint most én is –, az magyarázza. Egykoron, ha valaki külföldön bátorkodott kijelenteni, hogy ő bizony magyar, rögtön rávágták neki, hogy puszkasz, kocisz, csibor, s azt hitték, hogy egyenesen Puskás mezéből bújt ki, s már íratták volna alá vele a profi szerződést.

Így voltak aztán – egészen mostanáig – a brazilokkal is. Ha valaki bizonyítani tudta, hogy nem hamis a brazil útlevele, azonnal center, balszélső, kapus vagy klubelnök lehetett belőle. Na, ennek vége, örökre vége, a brazilok is jönnek utánunk. Még ha tudnának is futballozni – de már nem tudnak –, annak a játéknak, a réginek vége. Annak befellegzett. Az atomkorban nem a Titanic méltósága, hanem a Concorde dinamikája a szép. Ez a futball már sokkal inkább a kézilabdára hajaz, mintsem egykori önmagára. Itt feláll egy plusz tíz ember, és őrzi a kaput. És megpróbálja a másik tíz plusz egytől elkobozni a labdát. Ha nem megy szép szóval, akkor erőszakkal. Még jó, hogy nem alkalmaznak behajtókat, bár egy-két játékos már sokkal inkább verőembernek néz ki, mint labdarúgónak. Aztán, ha övék a labda, igyekeznek gyorsan az ellen kapuja elé vonulni, bár a labdával megiramodót az első szembe jövő szíven rúgja. Jó, jó, tudom én, hogy a statisztika másról árulkodik, hiszen most még kétszáz sárga lapot sem osztottak ki a bírók, míg mondjuk nyolc éve háromszáznál is többet, ám félek, ezt azt is jelentheti, hogy a pokrócság már nem deviancia, hanem egyszerűen taktikai elem, a játék immanens része, tartozéka, mint a játékvezető. Ami pedig a szögletek során történik, már-már az antikvitást, a gladiátorok korát idézi. Egy-egy beívelésnél egyszerre akár négy-öt tizenegyest is lehetne ítélni, meg persze ugyanannyi szabadrúgást – kifelé.

Igen, itt már gladiátorok küzdenek, no nem életre-halálra. Nem, itt annál lényegesen többről van szó. Ha nyertél, vagy valaki, ha kikaptál, egyszerűen nem létezel. Ettől még, persze, vagy talán éppen ezért, élvezhető az egész, de inkább csak fékezett habzással. És a győzelem mindent igazol. Hogy aztán kinek hogyan tetszett ez az egész, nyilván embere válogatja. A német ember nyilván azt mondja, wunderschön, minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. A brazil az persze mást, valami leírhatatlant mond, a magyar meg legyint, és úgy tesz, mint akinek nagyon is megvan ugyan a véleménye, de ő okosabb annál, hogy vitatkozzon. De nem is kell, mert itt nincs vita. A csapatmunka győzött, a fegyelem, a szorgalom, a precizitás. Ráadásul olyan játékos, Götze döntött a döntőn, aki lényegében peremember. Egy tömegből. Az pedig már tényleg magasabb, kocsmafilozófusi szint – és mi ebben is jók vagyunk –, hogy a tömeg vagy az egyéniség viszi-e előbbre a futballtörténelmet.

Na ugye? Van itt téma, boldogság, hogy legalább a következő Európa-bajnokságig van beszélni. Nekünk a futballból már jó ideje csak ez jut.

Aztán már várjuk a huszonegyedik vébét, s lehet, hogy a brazilokkal együtt, odanyomjuk majd az orrunkat a tévéképernyőhöz, mint szegény ember a hentes kirakatához. Pedig milyen jó lenne megint bejutni.