Vélemény és vita
Pürrhosz király nyomdokaiban
Formálisan megnyertek egy politikai csatát, de magukon fogják hordani annak negatív következményeit. Hónapokig, évekig…
Az ország függetlensége és szabadsága nem lehet alku tárgya - mondta Vona Gábor, a Jobbik elnöke a Corvin közben alig néhány hete, az október 23-án, az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulója alkalmából megtartott rendezvényen . De aztán eljött november 8. is… És történt, ami történt!
Tagadhatatlanul nehéz – gyakorlatilag lehetetlennek tűnő – feladat, de próbáljuk meg egy pillanatra érzelemmentesen kezelni és végső soron meg is érteni mindezt! És egy percre próbáljuk meg félretenni a moralitás kérdését is!
Tudom, nem egyszerű feladat lecsupaszítani a történteket, pőrén szemlélni a politikai taktikázás különféle folyamatait, de egy gondolatkísérletet mindenképpen megér. (És tudom azt is, hogy nekem könnyű ezt mondanom, ezt kérnem, hisz én az elmúlt években több tucatszor „kibeszéltem” magamból a lesújtó morális véleményemet!) A Jobbik „nagykorúvá” kíván válni, azaz próbál valódi néppártként, ellenzéki erőként minél többször és minél erősebb szagú borsot törni a kormánypárt orra alá.
Bármennyire is csípi ez sokak szemét - érthető és magyarázható az, hogy igyekszik mindenben ellentmondani a kormánynak. Egyértelmű és kimondott célja, hogy a második legerősebb pártként valódi alternatívává váljon a választópolgár számára, és ha kell, ezért átmerészkedik a baloldalra is.
De a lényeg, hogy a célja érdekében erőt és győztes csatákat kell felmutatnia. Ez eddig még még mindig érthető és követhető stratégia, megkockáztatom, hogy logikus is. De vajon tényleg sikerrel kecsegtető-e ebben az esetben?
Első ránézésre lehetségesnek tűnik. Hisz a Jobbik megakadályozta a kormányzat, sőt, a miniszterelnök tervét azzal, hogy a benyújtott alkotmánymódosítási javaslatát nem támogatta. Így a kétharmad hiányában nem lett meg az, amit Orbán Viktor szertetett volna. Ha csak ezt az olvasatot nézzük, akkor ez az egyik legnagyobb ellenzéki győzelem az úgynevezett „netadó” megtorpedózása óta. De a kérdés, akár egy gyökeret vert felkiáltójel, megmarad.
Vajon hány Jobbik-szimpatizáns tapsikol ennek a „sikernek”? Hány, a „Fideszben csalódott” szavazópolgár rohan keblére ölelni a jobbikos vezetőket? Ismerve a közeget, egyértelmű és a jobbikos taktikára nézve kizárólag lesújtó választ tudok ezekre a kérdésekre adni.
A legtöbb „ősjobbikos” – párttag és szimpatizáns egyaránt –, aki a radikális politikába „szeretett bele”, cseppet sem kíván az első sorban csápolni. A „Fideszben csalódott” szavazók pedig nem indulnak meg tömegével a Jobbik irányába… Miért nem? Mert a történtek formális olvasata önmagában kevés.
Az eseménynek ugyanis van tartalmi része is. Ezt pedig minden nagykorú választópolgár érti.
Emlékezünk csak 2004. december 4-re! Látszólag, formálisan, a balliberális kormánykoalíció sikerét hozta a kettős állampolgárságról szóló referendum kudarca, hisz az akkori törvények szerint nem kerültek többségbe az ellenzék által támogatott válaszok. Mégis, az a nap úgy ráégett a baloldalra, hogy azóta sem tudja magáról lemosni annak negatív következményeit.
Hiába kértek azóta bocsánatot, hiába ment Mesterházy Attila szocialista elnöki minőségében Kolozsvárra megkövetni az Erdélyben élő magyarokat, nem sikerült magukról lemosni azt a foltot, amelyet önmagukra kentek, pusztán a formális politikai hatalomtechnikai csatározások miatt. Azaz a csatát 2004-ben formálisan megnyerték, de olyan áldozatokkal, hogy a háborút végül végleg elveszítették.
Érzelmektől és a moralitástól eltekintve, így hasonlóságot látok a balliberális oldal 2004. december 4-i kétes politikai győzelme és a Jobbik november 8-i taktikai sikere között. Formálisan megnyertek ugyan egy politikai csatát, hisz ellenzéki pártként megakadályozták a miniszterelnök tervét, de ha a tartalmat nézzük, akkor bizony ugyanúgy magukon fogják hordani annak negatív következményeit. Hónapokig, évekig… végkimúlásig.
I. Pürrhosz, az ókori Épeirosz királya, a rómaiakkal vívott egyik nyertes ütközete után a legenda szerint így kiáltott fel: „Ha még egy csatában győzünk a rómaiakon, végképp elveszünk.” Más forrás szerint a következőket mondta: „Még egy ilyen győzelem, és nem marad több katonám!”
Még egy ilyen jobbikos „győzelem”, és lassan-lassan már Vona Gábornak nem marad sem pártja, sem támogatottsága…
Tagadhatatlanul nehéz – gyakorlatilag lehetetlennek tűnő – feladat, de próbáljuk meg egy pillanatra érzelemmentesen kezelni és végső soron meg is érteni mindezt! És egy percre próbáljuk meg félretenni a moralitás kérdését is!
Tudom, nem egyszerű feladat lecsupaszítani a történteket, pőrén szemlélni a politikai taktikázás különféle folyamatait, de egy gondolatkísérletet mindenképpen megér. (És tudom azt is, hogy nekem könnyű ezt mondanom, ezt kérnem, hisz én az elmúlt években több tucatszor „kibeszéltem” magamból a lesújtó morális véleményemet!) A Jobbik „nagykorúvá” kíván válni, azaz próbál valódi néppártként, ellenzéki erőként minél többször és minél erősebb szagú borsot törni a kormánypárt orra alá.
Bármennyire is csípi ez sokak szemét - érthető és magyarázható az, hogy igyekszik mindenben ellentmondani a kormánynak. Egyértelmű és kimondott célja, hogy a második legerősebb pártként valódi alternatívává váljon a választópolgár számára, és ha kell, ezért átmerészkedik a baloldalra is.
De a lényeg, hogy a célja érdekében erőt és győztes csatákat kell felmutatnia. Ez eddig még még mindig érthető és követhető stratégia, megkockáztatom, hogy logikus is. De vajon tényleg sikerrel kecsegtető-e ebben az esetben?
Első ránézésre lehetségesnek tűnik. Hisz a Jobbik megakadályozta a kormányzat, sőt, a miniszterelnök tervét azzal, hogy a benyújtott alkotmánymódosítási javaslatát nem támogatta. Így a kétharmad hiányában nem lett meg az, amit Orbán Viktor szertetett volna. Ha csak ezt az olvasatot nézzük, akkor ez az egyik legnagyobb ellenzéki győzelem az úgynevezett „netadó” megtorpedózása óta. De a kérdés, akár egy gyökeret vert felkiáltójel, megmarad.
Vajon hány Jobbik-szimpatizáns tapsikol ennek a „sikernek”? Hány, a „Fideszben csalódott” szavazópolgár rohan keblére ölelni a jobbikos vezetőket? Ismerve a közeget, egyértelmű és a jobbikos taktikára nézve kizárólag lesújtó választ tudok ezekre a kérdésekre adni.
A legtöbb „ősjobbikos” – párttag és szimpatizáns egyaránt –, aki a radikális politikába „szeretett bele”, cseppet sem kíván az első sorban csápolni. A „Fideszben csalódott” szavazók pedig nem indulnak meg tömegével a Jobbik irányába… Miért nem? Mert a történtek formális olvasata önmagában kevés.
Az eseménynek ugyanis van tartalmi része is. Ezt pedig minden nagykorú választópolgár érti.
Emlékezünk csak 2004. december 4-re! Látszólag, formálisan, a balliberális kormánykoalíció sikerét hozta a kettős állampolgárságról szóló referendum kudarca, hisz az akkori törvények szerint nem kerültek többségbe az ellenzék által támogatott válaszok. Mégis, az a nap úgy ráégett a baloldalra, hogy azóta sem tudja magáról lemosni annak negatív következményeit.
Hiába kértek azóta bocsánatot, hiába ment Mesterházy Attila szocialista elnöki minőségében Kolozsvárra megkövetni az Erdélyben élő magyarokat, nem sikerült magukról lemosni azt a foltot, amelyet önmagukra kentek, pusztán a formális politikai hatalomtechnikai csatározások miatt. Azaz a csatát 2004-ben formálisan megnyerték, de olyan áldozatokkal, hogy a háborút végül végleg elveszítették.
Érzelmektől és a moralitástól eltekintve, így hasonlóságot látok a balliberális oldal 2004. december 4-i kétes politikai győzelme és a Jobbik november 8-i taktikai sikere között. Formálisan megnyertek ugyan egy politikai csatát, hisz ellenzéki pártként megakadályozták a miniszterelnök tervét, de ha a tartalmat nézzük, akkor bizony ugyanúgy magukon fogják hordani annak negatív következményeit. Hónapokig, évekig… végkimúlásig.
I. Pürrhosz, az ókori Épeirosz királya, a rómaiakkal vívott egyik nyertes ütközete után a legenda szerint így kiáltott fel: „Ha még egy csatában győzünk a rómaiakon, végképp elveszünk.” Más forrás szerint a következőket mondta: „Még egy ilyen győzelem, és nem marad több katonám!”
Még egy ilyen jobbikos „győzelem”, és lassan-lassan már Vona Gábornak nem marad sem pártja, sem támogatottsága…