Purgatórium

A döntéshozók messze vannak, és úgy látszik, mintha bóbiskolnának. Az ember szám, s legfőképp: félanalfabéta a gyógyítás világában. Kórházba kerülni purgatórium volt egykoron, vezeklés bűneinkért. (A szentek még meg is köszönték az egek urának, mondván, hogy a kórság még nagyobb hitre sarkallja őket.) Nem véletlen, hogy amikor Krúdy Gyula megöregedvén lelke és szíve gyógyítására egy szigorú, ám úri szanatóriumba került, „szabadulása” után ottani élményeiről szóló könyvecskéjének a Purgatórium címet adta. Teljes reménytelenségben ágyához szögezve képzeletében vigaszul régi nőismerősei jelentek meg, időnként pedig a szabadulásról álmodott, s arról, hogy vegye fel a harcot ápolóival s orvosaival. A betegek kínjai azóta se változtak, de a hatalmas, őket futószalagon (vagy elfekvőre ítélő) gyógyító gépezetből hiányzik a lélek, s még a Krúdy leírta személyes gyűlöletre sincs esély, nemhogy a szentek állította, a kínon keresztüli megváltásra.

Az érintettek a kórházat szükséges rossznak, a betegséget sorscsapásnak fogják fel. Családjuk tele van bűntudattal, amit azzal igyekeznek jóvátenni, hogy orvosoknak és nővéreknek akkor is szemrebbenés nélkül fizetnek, ha nem kéne. A kórtermekben teljes a demokrácia, hiszen a társadalom minden rétege képviselteti itt magát, mintha egy statisztikai mintavétel hozta volna össze őket. Dühödten politizálnak, stadionoznak, orbánoznak, s éjjelente hosszú és unalmas monológokat mondanak, beleszőve saját sorsukat. Szabad gondolkodni, de a komolyabb olvasás mintha be lenne tiltva: könyv nincs senki kezében. Orvosaiknál jobban imádják a kuruzslókat, s csak azt sajnálják, hogy a kinti varázsszerek minden válfaja ott benn tilos. Gyakori az átgondolt és a börtönigazgatás racionalitására emlékeztető költöztetés, s így az információk gyorsabban forognak, mint a kinti világban. A fiatalabb nővérek közt sok a csinos: némelyik úgy hordja művészi gonddal felvitt tetkóját, mintha ékszer volna. Az idős beteg ekkor találkozik először a hip-hop kultúrával, a segítő kézen börtönbéli néger szimbólumokat, vudu és maori ábrákat lát. Az orvosok jó specialisták, de a betegséget, nem az embert gyógyítják. Odahaza pedig szent borzalommal fogadják a kórházi ágyról szabadulót, akinek ez nagyon tetszik, s mint aki orvost és ápolót egyaránt becsapott, boldogan mutogatja a zárójelentést. Aki beteg, az nem tud pénzt keresni, a gyógyítás ára tehát olyan állami befektetés, amit az egyénnek hasznosítani kell. Az évekig tartó hosszas és állandó betegeskedés már nem is betegség, hanem állapot. Kisebb betegségeket ki-ki maga gyógyít. S ha jön a vég, csak orvosért, papért nem küldenek.

Milyen társadalom az, amely hit hiányában ilyen könnyedén s élveteg mozog kórházi születés és kórházi halál között? Nemcsak a lét bensősége hiányzik belőle, de a francia forradalom, az Ész uralma óta nincs túlvilág sem, s úgy zuhanunk a semmibe, mint az akasztott csavargók Villon balladáiban. A tömeges kórházi létet az Európa végzetét jelentő Nagy Háború hozta ránk, ahogy a lövészárok eltartandó népessége az általános foglalkoztatottság elvét, a lakosság túlnyomó részét adó parasztság pénzügyi, vérrel és vassal való felszámolása pedig azt, hogy nem otthon, hanem steril körülmények közt, orvosok és nővérek segédletével látjuk meg a napvilágot. A mentőautók szirénája elborzaszt, az ember legszívesebben semmit se venne észre.

S bár ott fenn a kutatás szintjén irtózatos erőfeszítés történik egy értelmesebb és emberibb lét felé, a sziréna hangja a valóság. S purgatórium sincs már.