Puncsisták

Tök jó fej volt mindenki – így jellemezte Kunhalmi Ágnes, az MSZP arca az ellenzéki pártok egyeztetését, amelyet egy belvárosi puccos kávézóban (hát persze!) tartottak, és két puncstorta elfogyasztása között megalkották az új ellenzéki politika alapvetéseit. Ezt úgy foglalhatnánk össze, az a legjobb kihívó, aki egyedül áll szemben a Fidesz–KDNP jelöltjével. Punktum. Születtek ezen kívül nagyszerű tervek az előválasztás bevetéséről is, amelyben a T. polgárok demokratikusan eldönthetik, ki legyen az az egy jelölt a szivárványos kínálatból – amelyben helyet kap a vizitdíjat újra bevezetni akaró liberális, a zsidó áldozatok emlékművénél a cipőkbe köpő jobbikos, a KISZ-vagyont szőrén-szálán felélő demokratikus koalíciós, a tüntetőket vaddisznók kilövésére rendszeresített gumilövedékekkel aprító ex-szocialista –, aki majd kihívhatja a kormánypárti jelöltet, hogy végre le lehessen bontani az „orbáni diktatúrát”.

Az indok emögött, hogy megszűnt a baloldaliság meg a jobboldaliság. Mindez már nem számít, avítt, nem az értékközösség a fontos, hanem a sorsközösség. Vegyük végre észre. Van azonban egy rossz hírem, a világ, sőt Európa politikai térképe sem azt mutatja, hogy megszűnt volna a társadalmakban a baloldaliság, illetve a jobboldaliság. Sőt az értékközösségek is élnek, ha nem is mindig virulnak. Sem Unicummal, amivel Karácsony Gergely próbálta elviselni MSZP-s társait, sem whiskyvel nem lehet legyőzni a hiányát. Volt ilyenekre kísérlet a történelemben, mind elbukott. Bertolt Brecht például a múlt század húszas éveiben arról írt, hiába teszik naponta háromszor, reggel, délben és este sírba Karl Marxot, a szociáldemokrácia mindig újjáéled. A baloldaliságnak másfél évszázada alfája és ómegája a munkások, a dolgozók érdekei melletti kiállás. A tőke és munka kibékíthetetlen harcából a mi baloldalunk azzal tűnt ki, hogy leplezetlenül a tőke oldalára állt. A dolgozóknak a szép és nemes eszmék jutottak a szabadságról, egyenlőségről, testvériségről. A „tök jó fej” politikusokból ezért lett láthatóan elegük a választóknak. Nem kértek most sem a „puncsista” ellenzékből.

A baj most a régi. Az új baloldali politikát olyan szereplők próbálják megépíteni, mint például Gyurcsány Ferenc. Vagy a szocialisták elnyűhetetlen „örökzöldje” és tévés celebje, Horváth Csaba. Gyurcsányt most nem méltatnám, az ő baloldalisága önmaga helyett beszél – majdnem azt írtam, önmaga karikatúrája –, de mi juthat eszébe a baloldal megújulását áhító baloldali állampolgároknak Horváth Csabáról. Első helyen talán az ingyen BKV-bérlet minden fővárosinak. Ha Demszky fájdalmas távozása után a szocialista Horváth ül a helyébe a főpolgármesteri székben, ma már nem lenne Budapesten tömegközlekedés. Vagy ha igen, csődbiztos kezében. Aztán a vagyonbevallása. Amelyből egyszer kifelejtett egy százmilliós tételt, lám a szociál­demokrata feje sem káptalan. Harmadsorban pedig a Demszky-korszaknak az az időszaka, amikor Horváth Csaba felügyeletére bízták az oktatást is. Az eredmény: tizenkilenc szakközépiskola bezárása. A magyar történelem egyik legnagyobb iskolarombolása.

Sorolhatnánk tovább a példákat azokról a baloldalt most megújítani igyekvő politikusokról, akik magukról állították ki a bizonyítványt. Nincs sem karizmájuk, nincs mögöttük politikai teljesítmény, leszerepeltek a választásokon és két választás között is. Hiteltelenek, sőt némelyikük hitetlen is. Még önmagában sem hisz. A politika számukra megélhetés. Ha egyikük, másikuk tök jó fej is. Ez a megújuláshoz édeskevés. Az „útelágazódáshoz” úgyszintén…