Vélemény és vita
Pumped Gabó és a lányok
A celeb fogalma egyidős a valóságshow-kkal. Jelentése pedig egy olyan embert takar, akinek annyi a munkája, hogy híres
„Tele van már az emberek hócipője a szellemileg alultáplált, primitív realityszereplőkkel. Értékes és érdekes szereplők kellenek: a lényeg, hogy a nézők tudjanak azonosulni velük, hogy egy mese legyen az egész, ne egy elvadult, szexre kihegyezett dolog. Történet, példakép és emberi mese kell nekik. Primitív szöveg nem” – nyilatkozta 2014-ben a Pongó becenévre hallgató „valóságshow-hős” az Origo hírportálnak, ahol egykori Big Brother-játékosokat kérdeztek arról, mi lett velük az első széria óta.
Az egyik első, klasszikus, beköltözős reality Magyarországon 2002. szeptember 1-jén indult Big Brother, azaz Nagy testvér címmel a Tv2-es csatornán, és sorra döntötte a nézettségi rekordokat, dacára annak, hogy nem sokkal később, még abban az évben, szeptember 11-én az RTL Klub is elindította saját valóságshow-ját, a Való Világot.
A műsor koncepciója igen egyszerű volt: több mint három hónapra összezártak tizenkét-tizennégy, egymás számára korábban teljesen ismeretlen embert, akik közül a játék végén csak egy vihette el az akkori „álomnyereményt”. A beköltözők hétről hétre újabb feladatokat kaptak, fokozatosan ismerték meg egymás gyenge pontjait, meghatározott időközönként közösen döntöttek arról, hogy kitől válna meg a közösség, s a végső kiesőről pedig végül a „közönség”, a tévénézők szavaztak. Az egész műsor sajátosságát és pikantériáját az adta – és adja ma is –, hogy ezt a három hónapot a nap huszonnégy órájában bárki végigkövethette. A valóságshow-k viszonylag magas nézettségét sok mindennel magyarázzák: van, aki szerint az emberek többsége szeret kukkolni és belelátni mások magánéletébe, van, aki azt vallja, az embernek a természetéből fakad, hogy szívesen ítélkezik mások felett, hogy megállapítsa, ő ettől mennyivel jobb és különb, de akadnak ennél kategorikusabb vélemények is, amelyek szerint simán csak annyira elbutultak a fiatalabb generációk, hogy nincs igényük ennél többre, emelkedettebbre. Igaz az is, hogy sokan azok közül, akik a környezetük előtt mély erkölcsi és intellektuális érvekkel támasztották alá napközben, mennyire primitív és alja műsorról beszélünk, alig várták, hogy este beüljenek a tévé elé, és elinduljon az aktuális rész.
Hogy mindezt adatokkal is alátámasszam, a Való Világ 4. szériája 2011-ben egy átlagos hétköznap egymillió-kétszázezer embert szögezett a képernyő elé, ami viszont ennél is érdekesebb, hogy vasárnap este kétmillió-háromszázötvenezren maradtak inkább a négy fal között, megnézni a finálét. Ezek az adatok pedig még csökkenő tendenciát is mutatnak az első szériák nézettségéhez képest, a Való Világ 2 ugyanis általában egymillió-hétszázezres nézettséget produkált egy átlagos hétköznapon.
S hogy mindez miért fontos? Lévén, hogy az eredeti koncepciótól mára jócskán eltérő valóságshow-k igen komoly nézői réteget érnek el, roppant nagy felelősségük is van abban, hogy mit közvetítenek. Afelett moralizálni már 2002-ben sem volt érdemes, hogy a műfaj destruktív vagy inkább csak érdekes pszichológiai kísérlet, egészen egyszerűen azért, mert a funkciója nem az értékközvetítés, hanem a szórakoztatás. Azt pedig, hogy kinek mi a szórakoztató, nem tisztem megítélni. Amellett viszont nem lehet elmenni szó nélkül, hogy míg tizenöt évvel ezelőtt a szereplőcsapat összetételét a műsorkészítők igyekez(het)tek úgy összeállítani, hogy relatíve átlagosabb társadalmi levonat legyen, addig mára ez sokkal inkább eltolódott abba az irányba, hogy minél primitívebb és provokatívabb gárdát állítsanak össze.
Jelesül, amíg az első szériákban óriási felháborodást kavart, hogy a bentlakók közül ketten egymáséi lettek élő adásban, addig mára ez szinte „alap” azok között, akik elindulnak a valóságshow-hős címért. Az utóbbi szériák versenyzői már nem állnak meg a hangos szóváltásnál, volt arra példa, hogy az egyik bentlakó „szerelmespár” vitája addig fajult, hogy miután a legalpáribb stílusban küldték el egymást melegebb éghajlatra, nem átallották egymást arcon köpni. S hogy még tovább borzoljam a kedélyeket, egy másik realityben a műsort követők végignézhették, ahogy az egyik „hölgy” szereplő kutyamód a padlóra vizel, de tanúi lehettek annak is, ahogy egy másik „hölgy” társa üvöltve felpofozza egyik játékostársát. Igaz, őt ezért kizárták a játékból.
Ezen a ponton pedig elérkeztünk 2017-be, amikor a kezdeti klasszikus műfajú valóságshow-k számtalan variánsát vonultatták már fel a kereskedelmi csatornák. Majd amikor az átlag tévéműsor-fogyasztó azt gondolta, hogy egy szint után már nincs lejjebb, az RTL-csoport atombombaként dobta be „Pumped Gabót”, a húszéves testépítőt (?), akit csak onnan ismerhet az átlag internetfogyasztó, hogy egy nyári fesztiválon ő táncolt a legröhejesebben. Gabóról annyit lehet tudni, hogy szeret gyúrni, innen eredeztethető a neve előtti „pumped” előtag is, munkája – legalábbis amit a fizetésért dolgozók munkahelynek neveznek – nincs neki, vagyis tulajdonképpen „hivatásos celeb”, ami annyit jelent, hogy mutogatja magát különböző csatornákon, a produkciókért pedig pénzt kap. A műsor, amelynek ő a főszereplője, szintén egyfajta valóságshow, tehát hetente egyszer végignézhetjük azt, hogy Gabónak mivel telnek a napjai. És ha azt gondolnák, hogy a szerkesztők, netán Gabó, akibe láthatóan egyébként semmilyen erkölcsi fék nem szorult, és akkor még nagyon enyhén fogalmaztam, szemérmes azt illetően, hogy mibe enged belátást és mibe nem, akkor nagyot tévednek. Gabót a szerencsétlen néző nemcsak a konditerembe vagy bulizni „kíséri el” a kamerákon keresztül, hanem egyszerű kis életének minden sötét zugába, a reggeli borotválkozástól és ürítéstől kezdve végignézhettük, ahogyan a családjánál egy böfögéssel nyugtázza a vacsorát, majd ellejmolja anyukája utolsó ötezresét. És az igazán cudar részletekre még ki sem tértem.
Azt gondolnák, hogy ebben az egészben már önmagában ez felháborító. De pontosan azért fejtettem ki fentebb, mi a funkciója egy valóságshow-nak, hogy egyértelmű legyen, nem az a fő probléma ezzel a műsorral, hogy a műfaj sajátosságainak eleget tesz. Aki erre kíváncsi, nézze, aki meg nem, jó messzire kerülje el. Csakhogy Gabó, aki mellett nála tíz évvel idősebb barátnője, Ági is az adások szerves része, átlép egy olyan határt – vele együtt pedig azok, akik képernyőre engedték –, ami nem pusztán sekélyes, felszínes, alpári és semmitmondó, hanem borzasztóan sértő is. Miért? Mert Gabó a maga húsz teljes életévével és minden létező öntudatával úgy alázza porig a barátnőjét, mintha a farzsebéből rántotta volna elő, ezt pedig az egész ország végignézheti. Az, hogy többször is lekurvázza őt is és a legtöbb nőt maga körül, a legkevesebb. A történetből eddig kivehető „kapcsolatuk” szerint Gabó ösztönlény módjára többnyire csak akkor keresi meg Ágit, ha épp rátör a párzási inger, Ági pedig a rendelkezésére áll, még akkor is, ha éppen komoly gyomorrontással küzd, vagy ha történetesen egy kozmetikai szalonban barnítják magukat. Aztán Gabó továbbröppen csajozni. Merthogy ezt a féktelen hímet nem lehet olyan ódivatú elvekkel rabláncra kötni, mint monogámia vagy hűség, ő a legalább negyvenes IQ-jával belecsörtet a világba, és gátlástalanul hajtja a harmincas IQ-jú csajokat, akik elájulnak attól, hogy izmos és a tévében szerepel. Aztán eltelik három nap, és amikor Ági már szabályosan depressziós attól, hogy magára hagyták, csörren a telefon, és Gabó pár orbitális hazugsággal áthidalva az azt megelőző hetvenkét órát, újra nyeregben van. Összegezve tehát, Gabónak van egy sűrű napirendje, amibe a gyúrást és a haverokat követően nemcsak Ágit, rengeteg másik csajt is be kell illesztenie, és vannak szükségletei, amelyeket jóformán bárki kielégíthetne, aki számára megfelelő. Ági érezze magát megtisztelve, ha épp rá esik a választás. Ha esetleg mégis szóvá tenné a történteket, Gabó rásüti a hisztis, kiállhatatlan bélyeget, így Ági elszégyelli magát, és elmegy egy jósnőhöz, hogy mondja meg neki, Gabótól lesz-e gyereke. Nagyjából eddig voltam hajlandó követni a történetet.
A „celeb” fogalma gyakorlatilag egyidős a valóságshow-k megjelenésével. A jelentése pedig nagyjából egy olyan embert takar, akinek annyi a munkája, hogy híres. Ehhez pedig valamivel fel kell hívnia magára a figyelmet, például botránykeltéssel, feneketlen ostobasággal, plasztikai műtéttel vagy egy olyan tévés szerepléssel, ami azon kívül, hogy valaki hülyét csinál magából, semmi másról nem szól. Az ideig-óráig tartó „hírnévért” zajló versengés rengeteg, éppen felnőttkorba lépő fia-tal számára pedig mára életcél lett, és ebben óriási szerepük van nemcsak a valóságshow-knak, hanem a celebségre építő és a köré felhúzott bulvármédiának is. A meztelen valóság az, hogy ezek a fiatalok azt gondolják, egy ilyen műsorban szerepelni teljesítmény, kiváltság, különlegesség, és élethosszig tartó anyagi és társadalmi megbecsültséget hoz majd.
Azt a hamis ábrándot kergetik, hogy az élet csúcsa az édes semmittevés, luxusautó, luxuslakás, hajnalig tartó bulik, amiért tulajdonképpen elég csak celebnek lenni, és máris megnyílik a bőségszaru. Ezáltal pedig nem tanulják meg azokat a nagyon kemény leckéket, amelyeket sok társuk viszont igen, vagyis, hogy a döntéseiknek és a tetteiknek következményeik vannak, amelyeket viselni kell, hogy a tehetség csak adottság, a sikerhez kemény munka és szorgalom vezet, és ez az út újra és újra buktatókat hoz magával. Nem tudják, mit jelent a problémamegoldás, mert a gondokat helyettük más oldja meg, az alázat és a tisztelet fogalmát pedig még hírből sem ismerik, mert az értékrendjük egy teljesen torz és hazug világ szerint alakult ki.
Ezzel az állásponttal pedig, azt hiszem, nem vagyok egyedül, maguk a korábbi valóságshow-hősök is hasonló véleményen vannak, már akik képesek voltak felismerni, hogy bulvárlapok címlapján és talkshow-kban szerepelni nem a világ teteje. Voltak köztük kevésbé szerencsések, például a Big Brother első szériájának nyertese, Évi, aki olyannyira nem tudta feldolgozni az álhírnévvel járó élet sötét oldalát, hogy a legutóbbi információk szerint súlyos pszichiátriai problémákkal küzd, két gyermekéről pedig képtelen gondoskodni.
Valószínűleg így juthattunk el oda, hogy „megszületett” Pumped Gabó, aki nem egyedülálló, kirívó példa, hanem sajnos egy létező jelenség megtestesítője. Annak a sok éven át tartó értékrombolásnak az eredménye, amit akár tudatosan, akár felelőtlenül, de végigvittek az ilyen és ehhez hasonló produkciók készítői és jóváhagyói. Ezt pedig már nem lehet egy legyintéssel elintézni, és azt mondani, hogy akinek nem tetszik, ne nézze.
A Pumpedék című műsor egyébként felszínre hoz még egy érdekes jelenséget. A főszereplő korosztályának ugyanis ezekkel az adásokkal azt az üzenetet is közvetítik, hogy Gabó hozzáállása a lányokhoz, nőkhöz teljesen rendben van, nincs azzal semmi gond, ha lekurvázzák és hülyének nézik őket, mert úgyis eltűrik, tulajdonképpen mindegyik darab darab, ha egy kiesik, a helyébe öt másik terem. Egy nőtől pedig az a normális, hogy eltűrje a megalázást, és csak sokadik a sorban, mert ha ez ellen szót emel, akkor bolond, hisztis és elviselhetetlen.
Ez már messze túlmegy a „szerethető csibészség” határán, mivel romboló, alpári és mélyen sértő nemcsak annak a szerencsétlen nőnek a képernyőn, hanem mindenkinek, aki valaha ilyesmit átélt vagy a közelébe került.
Erről a műsorról pedig olyan online médiumok adnak részletes összefoglalókat hétről hétre, amelyek emellett számos cikkben foglalkoznak – egyébként nagyon helyesen – olyan témákkal, mint a nők elleni erőszak, a munkahelyi zaklatás, a női egyenjogúság.
Ez így rendben van? Tényleg egyetlen pillanatig sem gondolkozik el azon senki, hogy ennek mi az üzenete? Hogy esetleg, túl a nézőszámok pozitív vagy negatív alakulásán, egyéb következménye is lehet?
Félreértés ne essék, nem célom az, hogy kisebb csoportok transzparensekkel tiltakozzanak az RTL-székház előtt a műsor beszüntetéséért, vagy hogy erkölcsi ítéletet hozzak Gabó és barátai felett. Tulajdonképpen tekinthető ő „áldozatnak” is, aki egy éveken át tartó, hazug és a valóságtól igen távol álló céllal kecsegtető folyamat végterméke. Igaz az is, hogy mindenki olyan párkapcsolatban él és azzal, akivel akar, és szabadon dönthet arról is, hogy ezt megtartja magának a négy fal között vagy megmutatja ország-világnak. A felháborító és egyben mélyen elgondolkodtató inkább az, hogy a nemek egyenlőségéért küzdő, a kormány mindenfajta kulturális törekvésére „dohos konzervativizmust” kiáltó, az emberi jogokat habzó szájjal védő televíziós és online felületek középpontba állítanak egy olyan figurát, akit nemhogy nem kellene fókuszba helyezni, sokkal inkább negatív példaként illene lobogtatni. Igaz, a való világban ebből egyik fél sem gazdagodna meg.
Az egyik első, klasszikus, beköltözős reality Magyarországon 2002. szeptember 1-jén indult Big Brother, azaz Nagy testvér címmel a Tv2-es csatornán, és sorra döntötte a nézettségi rekordokat, dacára annak, hogy nem sokkal később, még abban az évben, szeptember 11-én az RTL Klub is elindította saját valóságshow-ját, a Való Világot.
A műsor koncepciója igen egyszerű volt: több mint három hónapra összezártak tizenkét-tizennégy, egymás számára korábban teljesen ismeretlen embert, akik közül a játék végén csak egy vihette el az akkori „álomnyereményt”. A beköltözők hétről hétre újabb feladatokat kaptak, fokozatosan ismerték meg egymás gyenge pontjait, meghatározott időközönként közösen döntöttek arról, hogy kitől válna meg a közösség, s a végső kiesőről pedig végül a „közönség”, a tévénézők szavaztak. Az egész műsor sajátosságát és pikantériáját az adta – és adja ma is –, hogy ezt a három hónapot a nap huszonnégy órájában bárki végigkövethette. A valóságshow-k viszonylag magas nézettségét sok mindennel magyarázzák: van, aki szerint az emberek többsége szeret kukkolni és belelátni mások magánéletébe, van, aki azt vallja, az embernek a természetéből fakad, hogy szívesen ítélkezik mások felett, hogy megállapítsa, ő ettől mennyivel jobb és különb, de akadnak ennél kategorikusabb vélemények is, amelyek szerint simán csak annyira elbutultak a fiatalabb generációk, hogy nincs igényük ennél többre, emelkedettebbre. Igaz az is, hogy sokan azok közül, akik a környezetük előtt mély erkölcsi és intellektuális érvekkel támasztották alá napközben, mennyire primitív és alja műsorról beszélünk, alig várták, hogy este beüljenek a tévé elé, és elinduljon az aktuális rész.
Hogy mindezt adatokkal is alátámasszam, a Való Világ 4. szériája 2011-ben egy átlagos hétköznap egymillió-kétszázezer embert szögezett a képernyő elé, ami viszont ennél is érdekesebb, hogy vasárnap este kétmillió-háromszázötvenezren maradtak inkább a négy fal között, megnézni a finálét. Ezek az adatok pedig még csökkenő tendenciát is mutatnak az első szériák nézettségéhez képest, a Való Világ 2 ugyanis általában egymillió-hétszázezres nézettséget produkált egy átlagos hétköznapon.
S hogy mindez miért fontos? Lévén, hogy az eredeti koncepciótól mára jócskán eltérő valóságshow-k igen komoly nézői réteget érnek el, roppant nagy felelősségük is van abban, hogy mit közvetítenek. Afelett moralizálni már 2002-ben sem volt érdemes, hogy a műfaj destruktív vagy inkább csak érdekes pszichológiai kísérlet, egészen egyszerűen azért, mert a funkciója nem az értékközvetítés, hanem a szórakoztatás. Azt pedig, hogy kinek mi a szórakoztató, nem tisztem megítélni. Amellett viszont nem lehet elmenni szó nélkül, hogy míg tizenöt évvel ezelőtt a szereplőcsapat összetételét a műsorkészítők igyekez(het)tek úgy összeállítani, hogy relatíve átlagosabb társadalmi levonat legyen, addig mára ez sokkal inkább eltolódott abba az irányba, hogy minél primitívebb és provokatívabb gárdát állítsanak össze.
Jelesül, amíg az első szériákban óriási felháborodást kavart, hogy a bentlakók közül ketten egymáséi lettek élő adásban, addig mára ez szinte „alap” azok között, akik elindulnak a valóságshow-hős címért. Az utóbbi szériák versenyzői már nem állnak meg a hangos szóváltásnál, volt arra példa, hogy az egyik bentlakó „szerelmespár” vitája addig fajult, hogy miután a legalpáribb stílusban küldték el egymást melegebb éghajlatra, nem átallották egymást arcon köpni. S hogy még tovább borzoljam a kedélyeket, egy másik realityben a műsort követők végignézhették, ahogy az egyik „hölgy” szereplő kutyamód a padlóra vizel, de tanúi lehettek annak is, ahogy egy másik „hölgy” társa üvöltve felpofozza egyik játékostársát. Igaz, őt ezért kizárták a játékból.
Ezen a ponton pedig elérkeztünk 2017-be, amikor a kezdeti klasszikus műfajú valóságshow-k számtalan variánsát vonultatták már fel a kereskedelmi csatornák. Majd amikor az átlag tévéműsor-fogyasztó azt gondolta, hogy egy szint után már nincs lejjebb, az RTL-csoport atombombaként dobta be „Pumped Gabót”, a húszéves testépítőt (?), akit csak onnan ismerhet az átlag internetfogyasztó, hogy egy nyári fesztiválon ő táncolt a legröhejesebben. Gabóról annyit lehet tudni, hogy szeret gyúrni, innen eredeztethető a neve előtti „pumped” előtag is, munkája – legalábbis amit a fizetésért dolgozók munkahelynek neveznek – nincs neki, vagyis tulajdonképpen „hivatásos celeb”, ami annyit jelent, hogy mutogatja magát különböző csatornákon, a produkciókért pedig pénzt kap. A műsor, amelynek ő a főszereplője, szintén egyfajta valóságshow, tehát hetente egyszer végignézhetjük azt, hogy Gabónak mivel telnek a napjai. És ha azt gondolnák, hogy a szerkesztők, netán Gabó, akibe láthatóan egyébként semmilyen erkölcsi fék nem szorult, és akkor még nagyon enyhén fogalmaztam, szemérmes azt illetően, hogy mibe enged belátást és mibe nem, akkor nagyot tévednek. Gabót a szerencsétlen néző nemcsak a konditerembe vagy bulizni „kíséri el” a kamerákon keresztül, hanem egyszerű kis életének minden sötét zugába, a reggeli borotválkozástól és ürítéstől kezdve végignézhettük, ahogyan a családjánál egy böfögéssel nyugtázza a vacsorát, majd ellejmolja anyukája utolsó ötezresét. És az igazán cudar részletekre még ki sem tértem.
Azt gondolnák, hogy ebben az egészben már önmagában ez felháborító. De pontosan azért fejtettem ki fentebb, mi a funkciója egy valóságshow-nak, hogy egyértelmű legyen, nem az a fő probléma ezzel a műsorral, hogy a műfaj sajátosságainak eleget tesz. Aki erre kíváncsi, nézze, aki meg nem, jó messzire kerülje el. Csakhogy Gabó, aki mellett nála tíz évvel idősebb barátnője, Ági is az adások szerves része, átlép egy olyan határt – vele együtt pedig azok, akik képernyőre engedték –, ami nem pusztán sekélyes, felszínes, alpári és semmitmondó, hanem borzasztóan sértő is. Miért? Mert Gabó a maga húsz teljes életévével és minden létező öntudatával úgy alázza porig a barátnőjét, mintha a farzsebéből rántotta volna elő, ezt pedig az egész ország végignézheti. Az, hogy többször is lekurvázza őt is és a legtöbb nőt maga körül, a legkevesebb. A történetből eddig kivehető „kapcsolatuk” szerint Gabó ösztönlény módjára többnyire csak akkor keresi meg Ágit, ha épp rátör a párzási inger, Ági pedig a rendelkezésére áll, még akkor is, ha éppen komoly gyomorrontással küzd, vagy ha történetesen egy kozmetikai szalonban barnítják magukat. Aztán Gabó továbbröppen csajozni. Merthogy ezt a féktelen hímet nem lehet olyan ódivatú elvekkel rabláncra kötni, mint monogámia vagy hűség, ő a legalább negyvenes IQ-jával belecsörtet a világba, és gátlástalanul hajtja a harmincas IQ-jú csajokat, akik elájulnak attól, hogy izmos és a tévében szerepel. Aztán eltelik három nap, és amikor Ági már szabályosan depressziós attól, hogy magára hagyták, csörren a telefon, és Gabó pár orbitális hazugsággal áthidalva az azt megelőző hetvenkét órát, újra nyeregben van. Összegezve tehát, Gabónak van egy sűrű napirendje, amibe a gyúrást és a haverokat követően nemcsak Ágit, rengeteg másik csajt is be kell illesztenie, és vannak szükségletei, amelyeket jóformán bárki kielégíthetne, aki számára megfelelő. Ági érezze magát megtisztelve, ha épp rá esik a választás. Ha esetleg mégis szóvá tenné a történteket, Gabó rásüti a hisztis, kiállhatatlan bélyeget, így Ági elszégyelli magát, és elmegy egy jósnőhöz, hogy mondja meg neki, Gabótól lesz-e gyereke. Nagyjából eddig voltam hajlandó követni a történetet.
A „celeb” fogalma gyakorlatilag egyidős a valóságshow-k megjelenésével. A jelentése pedig nagyjából egy olyan embert takar, akinek annyi a munkája, hogy híres. Ehhez pedig valamivel fel kell hívnia magára a figyelmet, például botránykeltéssel, feneketlen ostobasággal, plasztikai műtéttel vagy egy olyan tévés szerepléssel, ami azon kívül, hogy valaki hülyét csinál magából, semmi másról nem szól. Az ideig-óráig tartó „hírnévért” zajló versengés rengeteg, éppen felnőttkorba lépő fia-tal számára pedig mára életcél lett, és ebben óriási szerepük van nemcsak a valóságshow-knak, hanem a celebségre építő és a köré felhúzott bulvármédiának is. A meztelen valóság az, hogy ezek a fiatalok azt gondolják, egy ilyen műsorban szerepelni teljesítmény, kiváltság, különlegesség, és élethosszig tartó anyagi és társadalmi megbecsültséget hoz majd.
Azt a hamis ábrándot kergetik, hogy az élet csúcsa az édes semmittevés, luxusautó, luxuslakás, hajnalig tartó bulik, amiért tulajdonképpen elég csak celebnek lenni, és máris megnyílik a bőségszaru. Ezáltal pedig nem tanulják meg azokat a nagyon kemény leckéket, amelyeket sok társuk viszont igen, vagyis, hogy a döntéseiknek és a tetteiknek következményeik vannak, amelyeket viselni kell, hogy a tehetség csak adottság, a sikerhez kemény munka és szorgalom vezet, és ez az út újra és újra buktatókat hoz magával. Nem tudják, mit jelent a problémamegoldás, mert a gondokat helyettük más oldja meg, az alázat és a tisztelet fogalmát pedig még hírből sem ismerik, mert az értékrendjük egy teljesen torz és hazug világ szerint alakult ki.
Ezzel az állásponttal pedig, azt hiszem, nem vagyok egyedül, maguk a korábbi valóságshow-hősök is hasonló véleményen vannak, már akik képesek voltak felismerni, hogy bulvárlapok címlapján és talkshow-kban szerepelni nem a világ teteje. Voltak köztük kevésbé szerencsések, például a Big Brother első szériájának nyertese, Évi, aki olyannyira nem tudta feldolgozni az álhírnévvel járó élet sötét oldalát, hogy a legutóbbi információk szerint súlyos pszichiátriai problémákkal küzd, két gyermekéről pedig képtelen gondoskodni.
Valószínűleg így juthattunk el oda, hogy „megszületett” Pumped Gabó, aki nem egyedülálló, kirívó példa, hanem sajnos egy létező jelenség megtestesítője. Annak a sok éven át tartó értékrombolásnak az eredménye, amit akár tudatosan, akár felelőtlenül, de végigvittek az ilyen és ehhez hasonló produkciók készítői és jóváhagyói. Ezt pedig már nem lehet egy legyintéssel elintézni, és azt mondani, hogy akinek nem tetszik, ne nézze.
A Pumpedék című műsor egyébként felszínre hoz még egy érdekes jelenséget. A főszereplő korosztályának ugyanis ezekkel az adásokkal azt az üzenetet is közvetítik, hogy Gabó hozzáállása a lányokhoz, nőkhöz teljesen rendben van, nincs azzal semmi gond, ha lekurvázzák és hülyének nézik őket, mert úgyis eltűrik, tulajdonképpen mindegyik darab darab, ha egy kiesik, a helyébe öt másik terem. Egy nőtől pedig az a normális, hogy eltűrje a megalázást, és csak sokadik a sorban, mert ha ez ellen szót emel, akkor bolond, hisztis és elviselhetetlen.
Ez már messze túlmegy a „szerethető csibészség” határán, mivel romboló, alpári és mélyen sértő nemcsak annak a szerencsétlen nőnek a képernyőn, hanem mindenkinek, aki valaha ilyesmit átélt vagy a közelébe került.
Erről a műsorról pedig olyan online médiumok adnak részletes összefoglalókat hétről hétre, amelyek emellett számos cikkben foglalkoznak – egyébként nagyon helyesen – olyan témákkal, mint a nők elleni erőszak, a munkahelyi zaklatás, a női egyenjogúság.
Ez így rendben van? Tényleg egyetlen pillanatig sem gondolkozik el azon senki, hogy ennek mi az üzenete? Hogy esetleg, túl a nézőszámok pozitív vagy negatív alakulásán, egyéb következménye is lehet?
Félreértés ne essék, nem célom az, hogy kisebb csoportok transzparensekkel tiltakozzanak az RTL-székház előtt a műsor beszüntetéséért, vagy hogy erkölcsi ítéletet hozzak Gabó és barátai felett. Tulajdonképpen tekinthető ő „áldozatnak” is, aki egy éveken át tartó, hazug és a valóságtól igen távol álló céllal kecsegtető folyamat végterméke. Igaz az is, hogy mindenki olyan párkapcsolatban él és azzal, akivel akar, és szabadon dönthet arról is, hogy ezt megtartja magának a négy fal között vagy megmutatja ország-világnak. A felháborító és egyben mélyen elgondolkodtató inkább az, hogy a nemek egyenlőségéért küzdő, a kormány mindenfajta kulturális törekvésére „dohos konzervativizmust” kiáltó, az emberi jogokat habzó szájjal védő televíziós és online felületek középpontba állítanak egy olyan figurát, akit nemhogy nem kellene fókuszba helyezni, sokkal inkább negatív példaként illene lobogtatni. Igaz, a való világban ebből egyik fél sem gazdagodna meg.