Vélemény és vita
Proletárdiktatúra és börtön
Az osztrák–magyar birodalom összeomlásának pillanatában szinte azonnal lefordították Bécs vezető publicistájának, Karl Krausnak Búcsúztató című pamfletjét
Az alcím: Halotti ének az Osztrák–Magyar Monarchia fölött. Szöllősy Oszkár, a kor kiváló jogásza a börtönök kapcsán ehhez az összeomláshoz elgondolkodtató részadatokat közöl. A forradalom kitörését követően, 1918. október 31-én távirati utasítással elbocsátották a kisebb ítélettel ülőket, majd, mint írja, „a gyűjtőfogházban katonai rabok összezúzták zárkáikban a szerelvényeket, kitörtek a fogház udvarába s a vaskapu erőszakos felnyitása után tömegesen szöktek meg az intézetből. A kecskeméti fogház elleni támadás alkalmával az ügyészség vezetőjét, aki csillapítani akarta a megvadult tömeget, agyonlőtte egy börtönviselt katona, mire a letartóztatottak a megfélemlített őrség szeme láttára kivonultak a fogházból.” A Felvidéken „az illavai fegyházban a forradalom hírére 150 fegyenc lefegyverezte az őröket s hatalmába kerítve egy vonatot, Budapest felé igyekezett, hogy csatlakozzék a fővárosban éjjel-nappal lövöldöző és fosztogató csőcselékhez. A vonatot Vácnál körülfogta egy katonai különítmény és gépfegyverrel tüzelt az ellenszegülőkre. Az életben maradt fegyenceket beszállították a váci fegyintézetbe. A börtönökből, fogdákból és a hadifogolytáborokból megindulnak az emberek, vörös szalagos, részeg tengerészek járják teherautóikon Pest utcáit és – olvashatjuk a Bujdosó könyvben – ami a legsúlyosabb, a katonai parancsnokság úgy adja át a kardját, hogy meg se kísérli kihúzni. Budapest tele van elszabadult fegyveresekkel, erdélyi és galíciai menekültekkel: az utóbbiakat – sok zsidót – osztrák állampolgárként fogadja be a magyar állam.
Megalakult 1919. január elején a Magyarországi Rendőralkalmazottak Szakegyesülete, amelynek titkára az a Linder Béla lett, akinek nevéhez fűződik a Károlyi-kormány hadügyminisztereként a frontról visszajövő, még intakt katonai alakulatok leszerelése. A Népszava Conti utcai székháza előtti tömegtüntetésen februárban tűzharc tört ki, a kommunisták negyvenhat legismertebb vezetőjét letartóztatták, majd a toloncházba vitték. A tűzharcban meghalt három rendőr temetésekor társaik betörtek a toloncházba és követelték, hogy mutassák meg nekik a letartóztatottak közt a kommunista vezéreket. A toloncot vezető rendőrtanácsos tiltakozása ellenére kirángatták celláikból Kun Bélát és társait, miközben súlyosan bántalmazták őket. Néhány rendőrtisztviselő közbelépésére átvitték őket a Mosonyi utcai börtönkórházba, majd biztonságuk érdekében átkerültek a gyűjtőfogházba. Alig egy hónapra rá, március 21-én az antantbarát Károlyiék által letartóztatott kommunista vezetők és a szociáldemokraták megegyezése után kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Ijesztő kép: a proletárdiktatúra szülője az ország legnagyobb börtöne, a Mosonyi utcai tolonc és a gyűjtőfogház. A börtönőröket beolvasztják a karhatalom, a Vörös Őrség kötelékébe. Szegeden a vörös tengerészek és katonák megtámadják a francia katonaság őrizte Csillagbörtönt, hogy kiszabadítsák az orosz forradalmárokat. A munkásokból és újságírókból létrehozott likvidálóbizottságok börtönről börtönre járva szabadon engedik a kapitalizmus áldozatainak tekintett elítélteket, helyüket a polgárságból és az arisztokráciából kiválasztott túszok és a potenciális „ellenforradalmárok” foglalták el. A Markó utcai fogházba négy hónap alatt 1461 politikai elítélt került, akiknek egy része vérző sebekkel jut oda a Parlament földszinti, bizottsági szobákból kialakított kínzókamráiból és a Lenin-fiúk Teréz körúti központjából, a Batthyány-palotából, amelynek homlokzatán ott díszlett egy vörös drapérián: A Hadügyi Népbiztosság Politikai Terrorcsapata. Parancsnokukat, a cattarói lázadó matrózok egyikét, Cserny Jóskát a fáma szerint egy kijevi hóhér tanította a mesterség fogásaira. S feltűnik a színen a szabadon engedett Nick Guszti, Mágnás Elza gyilkosa is, amint a hóhérmesterséget „osztályalapon” vállaló Kohn-Kerekessel a kunszentmiklósi állomáson azon vitatkozik, hogy öt perc alatt két vagy három embert lehet-e akasztani – írja Tormay Cécile. „A börtön(ök)ben sorsukat várják a túszok. És egyre többen lesznek. A halál körülöttük ácsorog. Kivégzéssel fenyegetik őket. Levezetik egyiket-másikat a fogház udvarára. Bekötik a szemüket és tréfából lövöldöznek a fejük fölött. Ennek a kornak a hóhérlegényei szeretik látni a mások félelmét.”
A vádlott sorsát foglalkozása és származása dönti el: ez az értelme a vörös terrornak, és ezt az elvet tette magáévá Szamuely Tibor, az egykori zughírlapíró, aki egy moszkvai agitátorképző iskolából érkezett. Tettei nyomán már ekkor megjelennek mindazok a képek, amelyek 1945 után az ÁVO-t oly rettegetté tették: levágott testrészek és megcsonkított testek, Dunába lövetés, motorok zaja, amely túldübörgi az áldozatok jajkiáltásait. A terror jogosságának magyar hirdetője, a bankárcsaládból származó Lukács György ezúttal érthetően filozofál. A baloldal az osztálytársadalom megszüntetését akarván szerinte jogosan öl. Szabad szerelemről beszél és arról, hogy a gyerekből a család szeretetével együtt ki kell irtani a magántulajdon szeretetét. (Váry Albert főügyész-helyettes aztán 1922-ben tizenötezer, a terror 133 napja alatt elkövetett köztörvényes esetet regisztrál.) „Államférfiakat és betörőket, tisztességes asszonyokat és utcai leányokat zártak össze egy-egy cellába” – jegyzi fel a Markóról Szöllősy. „A rémítgetéssel, sanyargatással és éheztetéssel gyötört foglyok közül többen követtek el öngyilkosságot. Ellenben az országos büntetőintézetekben, ahol a régi tisztviselők nagy része a helyén maradt és enyhíteni igyekeztek a rémuralom bebörtönzött áldozatainak sorsán – atrocitások nem fordultak elő.” (Váry adatai szerint a kivégzettek, illetve megöltek száma 590 fő volt.) Az élelmezés az egész börtönvilágban silány, a szénhiány miatt fűtés sem volt, olajjal vagy petróleummal világították meg a folyosókat, a zárkák teljes sötétségben maradtak. Az éhező fővárosban felszántják a Városligetet, a Népligetet, a lóversenypályákat, Kun diktátori lendülettel kiviteti a versenylovakat Bécsbe, hogy az árukból élelmiszert hozasson be. A híres Gundel június 23-ról fennmaradt étlapja árulkodó: „Zöldborsó leves, Csicseriborsó főzelék, Ízes tekercs.” Még a munkások is lázadoznak – panaszkodnak Cserny Jóska terroristái.
A bukást követő román megszállás szégyenletes volt. Az addig még úgy-ahogy rendben tartott országos börtönökben a rekviráló románok lefegyverezték az őröket, a fegyvereket és a berendezéseket elszállították. A váci fegyházban tizenkét puskát hagytak meg százötven fegyőrnek, és tizenegy, kommunistának mondott letartóztatottat kivégeztek. A megszálló románok összesen 657 embert végeznek ki vagy ölnek meg országszerte. (Elgondolkodtató: Szöllősy Oszkár szerint 1900-tól 1918-ig mindössze huszonkét fő volt a polgári büntető bíróságok ítélete alapján kivégzettek száma Nagy-Magyarországon.)
Megalakult 1919. január elején a Magyarországi Rendőralkalmazottak Szakegyesülete, amelynek titkára az a Linder Béla lett, akinek nevéhez fűződik a Károlyi-kormány hadügyminisztereként a frontról visszajövő, még intakt katonai alakulatok leszerelése. A Népszava Conti utcai székháza előtti tömegtüntetésen februárban tűzharc tört ki, a kommunisták negyvenhat legismertebb vezetőjét letartóztatták, majd a toloncházba vitték. A tűzharcban meghalt három rendőr temetésekor társaik betörtek a toloncházba és követelték, hogy mutassák meg nekik a letartóztatottak közt a kommunista vezéreket. A toloncot vezető rendőrtanácsos tiltakozása ellenére kirángatták celláikból Kun Bélát és társait, miközben súlyosan bántalmazták őket. Néhány rendőrtisztviselő közbelépésére átvitték őket a Mosonyi utcai börtönkórházba, majd biztonságuk érdekében átkerültek a gyűjtőfogházba. Alig egy hónapra rá, március 21-én az antantbarát Károlyiék által letartóztatott kommunista vezetők és a szociáldemokraták megegyezése után kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Ijesztő kép: a proletárdiktatúra szülője az ország legnagyobb börtöne, a Mosonyi utcai tolonc és a gyűjtőfogház. A börtönőröket beolvasztják a karhatalom, a Vörös Őrség kötelékébe. Szegeden a vörös tengerészek és katonák megtámadják a francia katonaság őrizte Csillagbörtönt, hogy kiszabadítsák az orosz forradalmárokat. A munkásokból és újságírókból létrehozott likvidálóbizottságok börtönről börtönre járva szabadon engedik a kapitalizmus áldozatainak tekintett elítélteket, helyüket a polgárságból és az arisztokráciából kiválasztott túszok és a potenciális „ellenforradalmárok” foglalták el. A Markó utcai fogházba négy hónap alatt 1461 politikai elítélt került, akiknek egy része vérző sebekkel jut oda a Parlament földszinti, bizottsági szobákból kialakított kínzókamráiból és a Lenin-fiúk Teréz körúti központjából, a Batthyány-palotából, amelynek homlokzatán ott díszlett egy vörös drapérián: A Hadügyi Népbiztosság Politikai Terrorcsapata. Parancsnokukat, a cattarói lázadó matrózok egyikét, Cserny Jóskát a fáma szerint egy kijevi hóhér tanította a mesterség fogásaira. S feltűnik a színen a szabadon engedett Nick Guszti, Mágnás Elza gyilkosa is, amint a hóhérmesterséget „osztályalapon” vállaló Kohn-Kerekessel a kunszentmiklósi állomáson azon vitatkozik, hogy öt perc alatt két vagy három embert lehet-e akasztani – írja Tormay Cécile. „A börtön(ök)ben sorsukat várják a túszok. És egyre többen lesznek. A halál körülöttük ácsorog. Kivégzéssel fenyegetik őket. Levezetik egyiket-másikat a fogház udvarára. Bekötik a szemüket és tréfából lövöldöznek a fejük fölött. Ennek a kornak a hóhérlegényei szeretik látni a mások félelmét.”
A vádlott sorsát foglalkozása és származása dönti el: ez az értelme a vörös terrornak, és ezt az elvet tette magáévá Szamuely Tibor, az egykori zughírlapíró, aki egy moszkvai agitátorképző iskolából érkezett. Tettei nyomán már ekkor megjelennek mindazok a képek, amelyek 1945 után az ÁVO-t oly rettegetté tették: levágott testrészek és megcsonkított testek, Dunába lövetés, motorok zaja, amely túldübörgi az áldozatok jajkiáltásait. A terror jogosságának magyar hirdetője, a bankárcsaládból származó Lukács György ezúttal érthetően filozofál. A baloldal az osztálytársadalom megszüntetését akarván szerinte jogosan öl. Szabad szerelemről beszél és arról, hogy a gyerekből a család szeretetével együtt ki kell irtani a magántulajdon szeretetét. (Váry Albert főügyész-helyettes aztán 1922-ben tizenötezer, a terror 133 napja alatt elkövetett köztörvényes esetet regisztrál.) „Államférfiakat és betörőket, tisztességes asszonyokat és utcai leányokat zártak össze egy-egy cellába” – jegyzi fel a Markóról Szöllősy. „A rémítgetéssel, sanyargatással és éheztetéssel gyötört foglyok közül többen követtek el öngyilkosságot. Ellenben az országos büntetőintézetekben, ahol a régi tisztviselők nagy része a helyén maradt és enyhíteni igyekeztek a rémuralom bebörtönzött áldozatainak sorsán – atrocitások nem fordultak elő.” (Váry adatai szerint a kivégzettek, illetve megöltek száma 590 fő volt.) Az élelmezés az egész börtönvilágban silány, a szénhiány miatt fűtés sem volt, olajjal vagy petróleummal világították meg a folyosókat, a zárkák teljes sötétségben maradtak. Az éhező fővárosban felszántják a Városligetet, a Népligetet, a lóversenypályákat, Kun diktátori lendülettel kiviteti a versenylovakat Bécsbe, hogy az árukból élelmiszert hozasson be. A híres Gundel június 23-ról fennmaradt étlapja árulkodó: „Zöldborsó leves, Csicseriborsó főzelék, Ízes tekercs.” Még a munkások is lázadoznak – panaszkodnak Cserny Jóska terroristái.
A bukást követő román megszállás szégyenletes volt. Az addig még úgy-ahogy rendben tartott országos börtönökben a rekviráló románok lefegyverezték az őröket, a fegyvereket és a berendezéseket elszállították. A váci fegyházban tizenkét puskát hagytak meg százötven fegyőrnek, és tizenegy, kommunistának mondott letartóztatottat kivégeztek. A megszálló románok összesen 657 embert végeznek ki vagy ölnek meg országszerte. (Elgondolkodtató: Szöllősy Oszkár szerint 1900-tól 1918-ig mindössze huszonkét fő volt a polgári büntető bíróságok ítélete alapján kivégzettek száma Nagy-Magyarországon.)