Pragmatikusan

A képen a Szerbiát jelképező figurát csapná le Ausztria–Magyarország nevében egy Ferenc József-szerű alak, akire éppen az orosz medve készül rátámadni szerb barátja védelmében. Mögötte viszont már ott tornyosul a német Vilmos császár, az ő hátában pedig feldereng a franciákat jelképező figura. Mindegyik alak kivétel nélkül a „hagyd békén a barátomat!” felkiáltással ront neki az előbbinek – kivéve a brit fickót, aki a távolból feltűnve azt kiabálja az érintetteknek, hogy azonnal hagyják abba a verekedést. Ebből egyrészt sejthetjük, hogy a karikatúra vélhetőleg a hűs Londonban készült, másrészt megmutatja a Nyugat mérhetetlen álszentségét is – ne feledjük, 1914-re tíz év telt el az Entente cordiale aláírása óta, ergo a britek épp annyira voltak objektív, békepárti szemlélődők akkortájt, mint amennyire manapság a világcsendőr Washington az.

Vagy éppen a mai antant – nevezzük NATO-nak –, amely egykori ellenfeleivel felduzzasztva a század közepe óta nem a barbár német, hanem a barbár orosz imperializmus ellen harcol. S ahogyan Churchilléknek sem okozott különösebb dilemmát összefogni a vörös pribékekkel a náci Németország és kényszer-házastársai ellenében, úgy tulajdonképpen a NATO és az EU is csak egyenlít most, amikor mindenkit, aki Moszkva ellen hadra fogható, mentesít minden egyéb morális alapkövetelmény alól (s tekintsünk most el attól, hogy a két globális elefánt miért nem az egymástól ormánynyújtásnyira lévő Alaszka és Csukcs térségében verekszik, miért kell éppen az európai porcelánboltban intézniük a leszámolásaikat).

Szóval háború van, ahol ideiglenesen felfüggesztettek minden következetességet és minden etikai megfontolást. Különösen a keleti frontvonalon. Ezért nézik el a nyugatiak a románoknak az oroszbarát Moldova bekebelezését hangoztató vágynyilatkozataikat – képzeljük csak el, mit kapna Budapest egy hasonlóért Erdély vonatkozásában.

No meg itt van a dackorszakát élő Ukrajna, amelyik éppen szovjet gyártmányú, használtan kapott csizmával próbálja a talajba egyengetni szovjet múltja emlékeit, miközben kutyázza azt az Oroszországot, amelytől csupán annyiban különbözik, hogy kisebb, és legalább pár megyéje száz évvel ezelőttig Európához tartozott. De a bizantinus, rezzenéstelen szembehazudozást kiválóan alkalmazza Kijev is, Európa meg mindent nagyon szeretne elhinni neki.

Például, hogy az oktatási törvény lényege nem a nemzetiségek elnyomása meg a nemzetállam építése – amit ugye Nyugaton már bontani szokás, de sebaj, nem csak csizmát vesznek használtan az ukránok –, és gyanítom, az olyan apróságok felett is szemet hunynak, mint a banderista csoportok balhéi, vagy a galíciai SS megalapítása hetvenötödik évfordulójára a napokban megrendezett, nagyszabású lvivi felvonulás, csupán mert azt a demokratikus (azaz eltökélt nyugati ágyútöltelék) ukránok csinálják. Belefér, hiszen háború van – mondja a pragmatikus szemléletű Nyugat. Ellenben amikor a fent nevezett ukrán oktatási törvény miatt a magyar fél is pragmatikusan kezdi szemlélni a helyzetet, és nem enged mosolyogva a kijevi túszejtőknek egy látszattárgyaláson, hanem kijátssza egyetlen aduját, a Nyugat csak ártatlanul értetlenkedik, hiszen kérem mi köze a NATO-csatlakozásnak a kisebbségi jogokhoz? Ugyanaz, mint a gazdaságfejlesztésre előirányzott uniós pénzek megvonásának a magyar migrációs politikához – mondhatnánk. Ennél már csak egyes magyar orgánumok belemagyarázása az izgalmasabb, amelyek szerint a kárpátaljai magyarok sanyargatása is azzal kezdődött, hogy Budapest visszaütött.

Persze nincs új a nap alatt. Hiába a brit gyarmati hegemónia volt az oka a karikatúrába vésett első világháborúnak, s hiába a NATO, Washington meg az EU idézte elő egyik oldalról a jelenlegi kelet-európai helyzetet, ők mindig csak igazságot és békét teremtő, távoli úrnak képzelik magukat a higgadt erőnek ebben a felfordult világában.