Szajlai Csaba

Vélemény és vita

Pozitív függőség

Álláspont. Magyarország nem pusztán nettó haszonélvezője az uniós tagságnak, hanem komoly függőségi viszonyba is került gazdaságunk az uniós pénzekkel.

„Ha nem lenne az uniós támogatási rendszer, felborulna a nemzetgazdaság egyensúlya” – Orbán Viktor

Ünnepélyesen adták át tegnap az Európai Bizottság és Magyarország közötti partnerségi, a 2014 és 2020 közötti uniós források felhasználásáról szóló megállapodást. Miután elképesztő pénzesőt is jelent a dokumentum, ne szégyelljük bevallani: van mit ünnepelni!

Azonban nem árt fejben tartani, hogy Magyarország nem pusztán nettó haszonélvezője az uniós tagságnak, vagyis többet kap vissza a közös kasszából, mint amit oda befizet, hanem komoly függőségi viszonyba is került gazdaságunk az uniós pénzekkel. Olyannyira, hogy az évek óta megvalósuló központi fejlesztések (állami, önkormányzati) kilencven százaléka mögött a brüsszeli pénzek állnak, de jól jár a hazai céges világ is. Emlékeztetőül: ha nincs a tavalyi, hatalmas uniós tőketranszferből származó reálgazdasági „löket”, valószínűleg 2013-at recessziós évként zártuk volna. S feltehetően az idén a második negyedévben mért csaknem négyszázalékos gazdasági dübörgés is halkabb, gyengébb lenne.

Ez a függőség amúgy pozitív dolog: elősegíti hazánk mélyebb integrációját a közösségbe – immár ezer szállal kötődik a magyar közigazgatás és vállalati szegmens Brüsszelhez. Olyan pénzekről van szó, amelyeket a Lajtán túli adófizetők – a nettó befizetők – dobnak „össze” azért, hogy mi, magyarok is felzárkózzunk a nyugati világ átlagos fejlettségi szintjéhez.

Elnézést, hogy most csak osztunk-szorzunk, természetesen nem pusztán anyagi területei vannak Magyarország uniós tagságának, legalább ilyen fontosak a kulturális-történelmi vonatkozások, arról nem is beszélve: Kelet-Közép-Európában sokkal szerencsésebb, kifizetődőbb és biztonságosabb egy ötszázmilliós gazdasági-politikai régió alkotóerejének lenni, mint függetlenül erőtlennek lenni… Érdemes tehát rögzíteni: nem kérdés már többé, hogy Magyarország Kelethez vagy Nyugathoz tartozik-e, ugyanis intézményileg, gazdaságilag, társadalmilag és kulturálisan is visszatértünk a nyugati nemzetek közösségébe, és erről papírunk is van – tíz esztendeje. Komolyabban kellene hát venni a tagságot, az uniót ugyanis nem szétverni kell, hanem közösen megújítani!

Visszatérve az Európai Unió által biztosított támogatási rendszerhez, nagyon fontos, hogy a lassan magunk mögött hagyott 2007–2013-as EU-s költségvetési periódust egy még hatékonyabb váltsa fel. A kormány szándékai szerint a 2014–2020-as időszakban a piaci szereplőkhöz áramlik majd a lehívásra kerülő források döntő része. Amennyiben így lesz, és a hazai gazdaság tartópillérei sem remegnek meg, akkor garantálható lesz a tartós gazdasági növekedés. Utóbbi pedig a „lelke” a felzárkózásnak.

Van is hová konvergálnunk! A sors fura fintora, hogy pont az elmúlt tíz évben, amióta tagjai vagyunk az EU-nak, nem nagyon sikerült közelednünk az átlagos nyugati életnívóhoz. Mindenesetre ha az Európai Bizottságtól 2020-ig érkező forrásokat jól, a korábbiak­hoz képest hatékonyabban használjuk fel, akkor Magyarország jelentősen fejlődhet.

Nem lehet azonban mindent a brüsszeli dotációkra építeni: továbbra is nagy szükség van a feszes, alacsony államháztartási hiányt produkáló központi költségvetésre, csökkenő államadósságra, valamint a stabil, kiszámítható árfolyammal rendelkező hazai fizetőeszközre, a különböző nemzetgazdasági ágazatok megerősödésére és egyre több munkavállalóra. Ehhez persze megfelelő jogi környezet is kell az állam részéről – bőven akad tehát tennivalója a kormánynak.

A lényeg talán az, hogy miközben sokszor elégedetlenek vagyunk az Európai Unióval, pontosabban azzal, amit hazánk ki tudott használni az uniós lehetőségek közül, többé nem kérdéses, hogy Magyarországnak hol a helye. Az esetleges félreértést azonban oszlassuk el: az unió nem csupán a pénzügyi transzferekről szól, még ha függők is vagyunk.

Klubba azért megyünk, hogy jobban érezzük magunkat.