Pótvizsga

A taneszköz nincs egyedül, mellette rögvest egy szárnyas üvegbe zárt, összedrótozott váza álldogál mindenféle formalinban ázó preparátumok társaságában. Felállok a kényelmetlen tornapadról, s szemügyre veszem a tarkabarka kínálatot. Akad itt kérem minden, mi „szemnek-szájnak” ingere: üvegcsőre tekert, két méter hosszú galandféreg, kitömött tőkésréce, feketerigó, vízityúk, pocok, ürge, patkány, a szétázás határára jutott folyami rák, kibelezett varangy, feltárt gyomrú vízisikló, a legfölső polc sarkában pedig ijesztő méretű szongáriai cselőpók. Utóbbinak a latin nevét is legépelték és kiragasztották anno holmi gondos kezek: Lycosa singoriensis. Az egyik hengeres üveg tartalmát azonban hosszas vizsgálódás után sem tudom behatárolni. Talán egy kacsa melle, szíve és érrendszere lehet, de nincs rajta semmi, ami eligazítana.

Lássuk tehát, mit tudunk a delikvensekről egyenként. A feketerigó latin neve még megvan, Turdus merula. Mentül szebben énekel, annál idegesebb, lévén a trillák nem nekünk szólnak, hanem a konkurenciának. A galandféreg a laposférgek közé sorolódik, és az itt szemlélhető darab a maga kétszáz centiméteres hosszával nem is számít túlzottan nagynak – ám ez eléggé undorító teremtménye istennek, így inkább ugorjunk. A vízityúk – jaj, hogy is volt? A vízityúk a darualakúak, latinul Gruiformes rendjéhez, ezen belül a guvatfélék családjához tartozó faj.

A guvatfélék pedig esetleg a Rallidae-k? Segítségkérően nézek szét, ám nincs, aki súgna. A tőkésréce – na az könnyű, lúdalakú a szentem, szárnyfesztávolsága közelít a méter felé, súlya akár az 1,3 kilogrammot is ütheti, s a tojó a negyede a hímnek.

A latin nevét ne tessék firtatni, ha felkötnek sem emlékszem rá.

A pocok, az ürge és a patkány mind apró termetű. Az elsőt leszámítva ehetők, bár ha a baglyokat kérdeznénk, ők bizonnyal őkelmét is a csemegék közé sorolnák. Az ürge egyébként latinul Citellus, és a rodentia, azaz a rágcsálók rendjébe sorol. És talán mókusféle is. A folyami rák neve egészen elképesztően szépen szól: Astacus astacus. Az efféle „duplázó” teremtményeket rendkívül könnyű megjegyezni. Itt van rögvest a Gryllotalpa gryllotalpa (lótücsök), a Milvus milvus (vörös kánya) és a Meles meles (borz). Ők a tanulóifjúság és a pótvizsgázók favoritjai.

A varangy – kezdeném az iskolai feleletet, ám közbeszól a múltból a szigorú Béla tanár úr: lári-fári, de milyen varangy, kérem? Barna, zöld, netán nádi? Nem szeretnék olyan benyomást tenni, mintha nem készültem volna, közelebb lépek és bepillantok az üveg mögé. A béka leginkább fehér, hiszen a formalin kiszívta a festékanyagot a bőréből. Ezen sincs eligazító cetli, legyen tehát barna. Neve könnyű, Bufo bufo. A hím legfeljebb hét centiméter hosszú és maximum ötven gramm, a nőstény a duplája társának. E csöppségek a hátukon és a mellükön található mirigyekben két különböző mérgező váladékot termelnek, amelyek elriasztják az ellenségeket. A vízisiklót Natrix natrix néven sorolta be az emberiség az állatvilág nagykönyvébe. Faluhelyen csúszónak is hívják, s akár másfél méteresre is nőhet. A szongáriai cselőpókot Kolosváry Gábor a Horthy-rendszerben kiadott, Természet című folyóiratban a „mi madárpókunknak” titulálta. Négy centiméterre is hízhat, de lábait kiterjesztve akár tíz centiméter is lehet.

A pótvizsgából a lányom zökkent ki, befejezte a magáét. Ő matekból nyomta, én az emlékeimből. Nehéz a szívem. Tudja ördög, én is inkább a tanteremben ülnék újra, mint a folyosói tornapadon rá várva és izgulva, szemezve a múló idővel.