Posztvallásos államhit

A népszavazás végleges, hivatalos adatainak megismerése után esélyeket latolgatok. Várhatunk-e morális támogatást a Nyugattól? A hivatalos Nyugat, és főképp Berlin örvend, hogy a magyar állampolgároknak nem sikerült az áttörés. Látjátok, érvénytelen volt a népszavazás, és ti, akik a német egység napján Drezdában és másutt a kancellár ellen tüntettek, ti is súlytalan kisebbség vagytok – sulykolta október 3-a, a német egység napjának botránya után a média.

Az államba vetett hit még mindig erős a németeknél, és a múlt század második felében csak kétszer próbálkoztak meg holmi forradalomszerűséggel. Akkor is Keleten. Egyszer 1953-ban Kelet-Berlinben, aztán 1989-ben, békés tömegtüntetésekkel, hétfői demonstrációkkal Lipcsében. S mivel a morál mindenek előtt, a német állam a saját narratívája szerint sohasem volt ennyire a demokrácia, a szabadság és az emberi jogok védelmezője, mint manapság.

S mintha ennek a posztvallásos, moralizáló színjátéknak a szereplői is ezt hitelesítenék: az államelnök lelkész, a kancellár egy lelkész lánya, Sigmar Gabriel gazdasági miniszterként az emberi jogok betartásának ígéretéért hajlandó kereskedni Teheránnal vagy Ankarával.

S ott a harmadik világ befogadása korlátok nélkül: könyörület vallásos attitüdök nélkül. S aki tiltakozik – AfD, Pegida, identitérek –, az náci. Az antifák – akiket alapítványi pénzeken támogat a belügy – verőbrigádjai megtámadják a tiltakozókat (Frauke Petry kocsiját felgyújtották), rátámadnak a rendőrökre és a thüringiai belügyminiszterre is: ők szabad kezet kapnak az utcai terrorra. S a frankfurti Paulus templom kupolája alatt – ahol először mondták ki negyvennyolc forradalmár népképviselői a német egységet – most hatvannyolcas, a nyugdíjkorhatárt rég átlépett anarchista, és pedofilbe hajló forradalmárok éltetik a globalitás kultúráját, s mint Cohn-Bendit harsogja:
„A nemzetállamok meghaladása civilizációnk létének záloga.”

A Frankfurter Rundschau vörös-zöld kommentárjai Cohn-Benditből dolgoznak: „Drezda – hallhattuk a híradásokból – a Harmadik Birodalom nyelvezetén szólt.” (Merkelt és a neki falazó államelnököt, a Stasi-titkok tudóját, Gauckot kifütyülte és gúnyos rigmusokkal illette az istenadta nép. (Mint egykor nálunk Göncz Árpádot ötvenhat ünnepén.) De mi a valóság? Mit kell számba vennie a magyar politikának?

A kancellár sokkal erősebb, mint gondolnánk. A közvélemény-kutatás kijózanít. Az ARD és a Welt megbízásából készült felmérés szerint a németek ötvennégy százaléka elégedett Angela Merkel munkájával, és koalíción belüli ellenfele, a bajor Horst Seehofer elfogadottsága negyvennégyről harminchét százalékra esett vissza. (Érdekes, hogy a keménységéről híres pénzügyér, Walter Schauble még Merkelnél is jobb osztályzatot kapott.) Arra a kérdésre viszont, hogy a politikusok tudják-e, „mi is van a valóságban”, a megkérdezettek negyvennyolc százaléka nemmel válaszolt, és mindössze tizenhat százalékuk fogadta el, hogy a politikusok tisztában vannak a mindennapok gondjaival. Még rosszabb a helyzet, ha azt a kérdést tesszük fel, hogy a polgár véleménye befolyással lehet-e a politikára. Az igenek aránya huszonnégy, a nemeké harminckilenc százalék.

A németeket általában beteges elégedettség jellemezte a fennálló viszonyokkal kapcsolatosan, mint erről ezt Marxtól kezdve, Brechten át, a frankfurti iskola kritikus elméiig bőven olvashatunk. Nos, a felmérés szerint ötvennyolc százalékuk elégedett a „funkcionáló demokráciával”, Nyugaton inkább (hatvankét százalék), Keleten, a posztszocialista világban kissé kevésbé (ötvenhárom). Össz-szövetségi szinten még mindig nyerésre áll a merkeli CDU–CSU-pártkoalíció harminchárom százalékkal, és mögötte huszonkét és tizennégy százalékkal állnak a szociáldemokraták és az alternatívok. Közönséges szóval élve, derék dolog ez az egykor „vörösnek” is nevezett lelkész leányát illetően.

A magyar álláspont egy Európa-ellenes rajzolatként, mintegy mellékesen tűnik fel a kancellária érzelemlevezető csatornáján. Még jó, hogy itt van Michel Houellebecq. Most vette át a FAZ két éve elhunyt kiváló zsurnalisztájáról, Frank Schirmacherről elnevezett rangos írói díjat: az elismerés átvételekor elmondott beszéde sokkolta a liberális megmondóembereket. (Schirmacher a Matuzsálemek összeesküvésében többek közt arról beszélt, hogy szellemi hanyatlásunkat talán még megállíthatná „az öregek lázadása”.)

A francia író utalt arra, hogy a nyugati értelmiség a polkorrekt versenyistállóiban épp a versenyszellemtől szokott el, és a Nyugat mai, „szépnek látszani”, „szép emberként megjelenni” kultusza nagyon hasonlít a francia forradalmat megelőző an­cien régime hasonló attitűdjeihez, amit aztán a színpadról való végleges lelépés követett.

A baloldalról és Francois Hollande francia államfőről szólva kijelentette, hogy nem véletlenül agresszívek és egyre vadabbak: „Az űzött vad esete áll fenn náluk, amely a halálfélelmében válik igazán veszélyessé.” S ahogy a mai, a rasszizmus elleni kampányt látja, az mintha nem lenne egyéb, mint a fehérek ellen irányuló rasszizmus. (A futballstadionokban is a bukásunkat ünnepeljük.) S miközben a kormányzati hivatalokban egyre több nő dolgozik, a nagy változást az iszlám előtti behódolással leginkább az európai nő fogja megfizetni. Már húsz éve biztos volt, hogy társadalmaink olyan egyénekkel, mint amilyenek mi vagyunk – tette hozzá – nem élheti túl önmagát.

Aztán vigasztalásul felütjük Michael Klonovsky, Frauke Petry szóvivőjének jegyzeteit és diáriumát, és elmosolyodunk: Grüss (wie man hier in Bayern sagt) – Gott. Adjon Isten – ahogy ezt itt Bajorországban mondják.