Pont. Hú

Igen, mondtam, de T. máris folytatta. Tészta persze nincs a képen, csak egy nagykabátba vagy mellénybe burkolózó lány, amint boldogan nevet a világba. A nevetéssel, a boldogsággal és a ruhadarabbal nincs is semmi baj. Azzal sem, hogy ilyen helyen és ekkorában hirdeti nagyszerűségét egy áruházlánc, hogy lám, a tészta mellett mást is tud kínálni a nagyérdeműnek.

A baj a felirattal van. Mert van olyan, hogy egy tészta? – szegezte nekem a kérdést T., mire kinyögtem, persze, hogy nincs, de ő máris folytatta. Sajnos azon a tűzfalon van. De vajon milyen lehet az az egy tészta? Szarvacska? Eperlevél? Csiga? Cérnametélt? Makaróni? Spagetti? Penne? Lúdgége? Kis kocka? Esetleg betű? Költői a kérdés, hogy mi a nyavalyáért nem sikerült kieszelni a reklámügynökség üdvöskéinek, hogy „Csak egy csomag tésztáért jöttem”. Talán nem fért volna ki arra a több tíz négyzetméterre. Talán azért, mert a csomag vagy a zacskó nem az SI-mértékegység része, és abból nincs etalon Párizsban, mint mondjuk a méterrúdból, stanicliben meg csak nem árulnak tésztát, legfeljebb tökmagot.

Csak tartottam a telefont és hallgattam a barátomat, aki egyre jobban belemelegedett. És vajon ki bólintott rá? Egy ezer HR-vizsgán átment, méregdrága fejvadászcég által kiválasztott? Sőt, a kiválasztott? Netán teammunka volt, erősítendő a csapatban dolgozást? Egy mindenkiért, mindenki egyért! Pontosabban egy tésztáért! Lám, ez lett belőle. Esetleg céges partin fogadták el, és a „kérek egy sört” annyira beléjük állt, hogy modellezték is az ötletet a sarki éjjel-nappaliban, és rögtön kértek egy tésztát? És mellé rögtön egy párizsit is. Utóbbit, remélem, megkapták, és nem szeletben, és ment mellé a 18-as karika is.

Erre sem tudtam válaszolni, de nem is kellett, mert T. folytatta: Ugyanilyet kellett volna mellékelni, „legkedvesebb” nyári reklámom mellé, amelyben egy kis zöld figura „ármészárlásról” vartyogott, mint egy földönkívüli, és úgy ügyeskedett, hogy azt még a texasi láncfűrészes gyilkos is megirigyelhette volna. Persze mindezt védőszemüvegben, mert a balesetvédelmi előírásokat, hiába csupa vér a képernyő, azért egy tévéreklámban is be kell tartani, ha már befolyásolják a népet. És aztán jöhet a pont. Húúúú.

Az utóbbit T. jól elnyújtotta és csak annyit tudtam hebegni, hogy igen, de. De nincs de – vágott közbe T. –, tudod, szerintem kopik a nyelvünk. Ami nem csoda, mert jól fizetett állásokban sokan sokat tesznek azért is, hogy az agyunk is elkorcsosuljon. Vigyázz a tiédre – mondta még búcsúzóul.

A beszélgetés néhány napja történt, tegnap délelőtt felhívott egy közös barátunk, tudom-e, hogy T. elajándékozta a tévéjét. Persze nem tudtam. Azt mondta T. – mesélte a barátunk –, hogy most már csak olvasni akar, elege van a tévéből, a reklámokból. Ezért fogta a készüléket, levitte az utcára, és az első szembejövő kezébe nyomta, aki egy kicsit meglepődött a súlyától. De nem csoda – folytatta a barátunk –, nehéz terhet raktak rá.