Politikusból államférfi

E sorokat a 19–20. századi magyar politikai élet és elit egyik legkiemelkedőbb személyisége Tisza István gróf írta a Nagy Háborúban a magyar királyi 2. honvéd huszárezrednél teljesített katonai szolgálata után Habsburg József királyi hercegnek.

Hosszú út vezetett ehhez a felismeréshez. A kiegyezés időszaka leghosszabb ideig miniszterelnökének – Tisza Kálmánnak – elsőszülött fia a gimnáziumi tanulmányai után Berlinben, Heidelbergben és Budapesten végezte egyetemi tanulmányait. Jogot és közgazdaságtant tanult. Államtudományokból diplomázott, és politikatudományból szerzett doktori címet.

Alig múlt 25 esztendős, amikor a kor, azonos társadalmi állású ifjainak többségéhez hasonlóan, a politikai életben találta meg élethivatását. Országgyűlési képviselő lett, és maradt is az élete végéig.

A Szabadelvű Pártban politizálva az Osztrák–Magyar Monarchia fennmaradását s benne Magyarország meghatározó szerepének megőrzését látta a legfontosabbnak. Úgy vélte, hogy a magyarországi nemzetiségek célja ellentétes a magyar érdekkel. Utóbbiak nem tartják fontosnak az ország egyben tartását. Tisza István jól érzékelte a helyzetet. Akár látnoknak is nevezhetnénk.

A konzervatív–liberális eszméket magáénak valló Tisza István fiatalon, 42 évesen nyerte el először a miniszterelnöki tisztséget, és kétesztendei, nem kevés politikai vitával és képviselőházi csatával a háta mögött vált meg tisztétől. Az uralkodó, I. Ferenc József hálás szavakkal köszönte meg neki miniszterelnöki működését.

A politikai életben kissé hátrébb lépő Tisza Istvánra azonban nemsokára ismét komoly kihívások vártak. 1910-ben megalakította a Nemzeti Munkapártot, majd 1912. május 22-től az Országgyűlés Képviselőházának elnöke lett, s 1913. június 7-től 1917. május 23-ig ismét miniszterelnök.

Miniszterelnöki működése során lépett hadba az Osztrák–Magyar Monarchia a Szerb Királyság ellen, majd sorra jöttek a hadüzenetek. Tisza szinte az egyetlen volt a politikusok között, aki 1914 júniusában–júliusában igyekezett az uralkodót visszatartani a háborútól. Úgy vélte, Ferenc Ferdinánd trónörökös és hitvese meggyilkolása ellenére meg kellene próbálni békés úton rendezni a helyzetet. Nem sikerült meggyőznie az uralkodót és a háború híveit.

Az uralkodói döntést – hadüzenet, tehát háború – követően maga is következetesen megtett mindent a győzelemért. Nem járt sikerrel. Az I. Ferenc Józsefet az uralkodói trónon követő IV. Károly magyar király megvonta tőle a bizalmat, így Tisza visszavonult a politika első vonalából.

A visszavonulás számára a hadműveleti területet jelentette. A magyar királyi 2. honvéd huszárezred – amelynél egykoron egyévi önkéntesi szolgálatát teljesítette – tartalékos tisztjeként, egy időben ezredparancsnoki beosztásban harcolt a fronton. A közelgő összeomlás előtt minden igyekezetét latba vetette, hogy a birodalom felbomlását megakadályozza. Megpróbálta rábírni a délszláv politikusokat, hogy népeik jövőjét továbbra is a birodalmon, de legalábbis a Magyar Királyságon belül képzeljék el. Nem járt eredménnyel.

Elismerte és tudomásul vette politikai ellenfele, Károlyi Mihály gróf megállapítását, aminek a lényege röviden annyi volt: a háborút elveszítettük. Mielőtt az Osztrák–Magyar Monarchia katonai képviselői aláírták volna az antant hatalmak megbízottjaival a fegyverszüneti egyezményt Páduában (Padova), Tisza István már halott volt. A korábban három merényletet is túlélt politikust 1918. október 31-én a budapesti Hermina úti bérelt villájában felesége és unokahúga szeme láttára meggyilkolták.

A gyilkosok, a felbujtók pontos néven nevezése a mai napig sem történt meg. Vélekedések és feltételezések természetesen vannak, bizonyítékok már kevésbé. Ami viszont tény: a korszak egyik legnagyobb formátumú politikusát veszítette el Magyarország, aki államférfiúi kvalitásokkal bírt.

A nemzet emlékezete azonban megtartotta Tisza Istvánt. Abból kitörölni – minden 1945 utáni kísérlet ellenére – nem lehetett. Politikusi működése, felkészültsége és nemzetéhez, hazájához való ragaszkodása az államférfiak sorába emelte. Így lett példaképe sokaknak a két világháború közötti Magyarországon, s nem keveseknek napjainkban is.

Tisza Istvánnak szobra állt – és áll ma ismét – az Országház mellett. Egyetem viselte a nevét Debrecenben. A magyar nép, melyet csak tisztelni és szeretni lehet – ahogy ő írta –, nem hagyta kiölni emlékezetéből Tisza István grófot, a bihari nemest, akire tisztelettel és szeretettel lehet és illik felnézni. Olyan férfiú volt, aki azért élt és dolgozott, hogy népe, hazája boldogulhasson. Bizton nem volt hibátlan és tévedhetetlen – sokat bírálta őt a költő Ady Endre is –, de vajon ki nem az az élők és a holtak közül? Azt majd eldönti a Mindenható, ki ítél élők és holtak felett!

A VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatójának beszéde elhangzott 2018. szeptember 29-én az MTA Dísztermében a Magyar Örökség Díj átadásán