Politikai színház

A tavaszi tapasztalatok alapján tehát – a viszonylag rövid uborkaszezon után – hamarosan újrakezdődik a vita arról is, hogy szabad-e, kell-e a színháznak politizálnia. Ehhez a témához szeretnék néhány kósza gondolat erejéig így elöljáróban hozzászólni.

A színház, az igazi színház líra és költészet. Márpedig a költői hitelesség csak az egyik (a sok közül…) feltétele annak, hogy ne csak írója, de olvasója is legyen a versnek – állapította meg néhány évvel ezelőtt Fekete J. József délvidéki magyar irodalomtörténész és kritikus, s nem is csak mellékesen, újságíró, szerkesztő, amikor feltette a kérdéseit: „Ki olvas manapság verset? Van-e szavatossági ideje a versnek? Úgy is fogalmazhatnánk a kérdést, hogy követi-e a költészet a társadalmi távlat hiánya és az érvényes értékrendszer eróziója következtében beálló attitűdmódosulást. Talál-e olyan megfogalmazást a valóságra, ami az általános dezillúzió közepette hiteles hangon szólalhat meg? Egyáltalán, milyen kifejezést ölthet a kiábrándultság, a jelen létérzése? (…) Egyszerűbben: megbirkózhat-e a költészet az aktualitások által teremtett létanyaggal, hiteles művészi formában szólhat-e a jelenről?” Nagyon sok költő tette már fel a hitelét arra, hogy aktuális politikai üzeneteket közvetítsen verseiben. A múlt század szocialista rendszereiben, amikor elvárás volt a forradalmiság, a szocialista realizmus és az önigazgatásba, szocialista fejlődésbe vetett hit és töretlen buzgalom megjelenítése, az elkötelezett irodalomnak is számtalan példáját láthattuk, tanulhattuk az iskolákban, egyetemeken. Nem kell hát csodálkozni azon, hogy ezek a ma már megmosolyogtató irományok, sztálinversek és lelinhimnuszok, mély nyomot hagytak az olvasóban, a befogadóban, ennek nyomán pedig fenntartásokkal, hitetlenkedő fejcsóválással és a száj szélébe csúszott fintorral fogadunk minden próbálkozást, ami a szépirodalom eszközeivel, versben, elbeszélésben, novellában próbál megbirkózni az aktualitások által teremtetett közéleti létanyaggal.

S nincs ez másként a teátrumokban sem, pedig a színház világtörténete valójában a politikai színházzal kezdődik. Mai ismereteink szerint, a legkorábban keletkezett, teljes egészében fennmaradt színmű Aiszkhülosz Perzsák című tragédiája, amelyet még ma is rendre műsorra tűznek és műsoron tartanak színházak a világ valamennyi pontján. Ősbemutatóját az időszámításunk előtti 472-es dionüszoszi játékokon tartották az athéni Akropoliszon. Történt pedig mindez alig nyolc esztendővel a szalamiszi ütközet után, ahol időszámításunk előtt 480 augusztusában a görögök megsemmisítő vereséget mértek az ellenük támadó perzsa haderőre. Ez a tengeri csata, amelyikben Themisztoklész, az athéni flottaegységek parancsnoka az Athén előtt húzódó keskeny tengerszorosban kényszerrel vette rá a görög hajóhadat a csata vállalására, fordulatot hozott a perzsa háborúkban. „Az ókori keleti társadalmaktól a VI. században már oly jelenősen különböző görög társadalomnak életképességét abban a védelmi háborúban kellett bizonyítania, amelyet 490 és 479 között a Közel-Keletet ekkor már saját hatalma alatt egyesítő Perzsa Birodalom ellen vívott” – írta Hahn István Az idő sodrában című kötetében (Minerva kiadó, Budapest, 1967). A szalamiszi csata egyik legfőbb jelentősége, hogy ennek az ütközetnek a végkimenetele tépázta meg az antik görögség körében első ízben a perzsa hadsereg legyőzhetetlenségébe vetett hitet. Miért írta hát meg ennek történetét Aiszkhülosz nyolc évvel később? Tévedés lenne azt hinnünk, hogy csak hazájának dicsőítése motiválta volna. Hiszen ez háborúellenes tragédia, költői vádirat a mindenkori hadviselés ellen. Aiszkhülosz azonban nem általánosságokban beszélt: konkrét, és a kor napi politikájában aktuális szempontokat követett. A Perzsák a győztesek bírálata, a szerző pedig hazájának vezetőit korholta, akik ekkor már ugyanolyan imperialisztikus vágyálmokba ringatták magukat, mint amilyenek a hatalmas és sokáig legyőzhetetlennek vélt Perzsa Birodalom bukásához vezettek. Ezért tekinthetjük, és tekintjük is politikai színháznak a jelenleg ismert, legkorábban keletkezett színművet.

A nagy különbség talán csak annyi, hogy időszámításunk előtt 472-ben még volt akkora hatásuk a művészeteknek, hogy befolyásolják a „világi” hatalmat. Ma már illuzórikus lenne ilyen ábrándokba ringatnunk magunkat. Pedig ma már politikai üzenetet hordoz az is, ha az Akropoliszról a csikket a városra pöccintik az odalátogató turisták, ahogy az Lovasi András dalszövegéből, a Kispál és a Borz együttes dalából is kiderül.

Aki tehát arra adja a fejét, hogy politikai színházzal foglalkozik, vagyis állást foglal a színpadon – ami alapvetően nagyon helyes és nagyra értékelendő –, nem baj, ha időközben mérlegeli azt is, hogy a birtokában van-e annak a képességnek, tehetségnek, hogy úgy nyúljon választott témájához, hogy ezzel együtt is megőrizze „költői hitelességét”. Mert csak akkor érdemes belevágnia, ha a készítendő előadás megbirkózhat az aktualitások által teremtett létanyaggal, és hiteles művészi formában szólhat a jelenről. Minden más valóban értelmetlen…