Pofonhiány

Biciklivel, mert a mezítlábas vándordiákok kora már a hetvenes évek végén lejárt. („Világgá” végül is nem jutottunk, mert a Fót felé vezető országúton erőt vett rajtunk a fáradtság, és hazaindultunk, de a szándék megléte a fontos.) Szerencsére az apám egy pofonnal elintézte, aztán többet az ilyesmi fel sem merült.

De felvilágosult szülő az nem ilyen. Az nem azt mondja a gyerekének, hogy „Kislányom, úgy szeretném látni az unokámat, és legyél boldog feleség meg anya!”, hanem bátorítja, hogy olyan célokat kergessen, amelyek sosem válnak valóra, de ha mégis, úgy skizofrén elmebetegként haljon meg egy olyan világban, amelyben semmi keresnivalója, és vissza sem tud jönni.

Hogy ezt most miért is mondom? Hát, kérem tisztelettel, előttem az Index cikke: „13 éves kislány készül a Marsra” – harsogják a vastagon szedett betűk.

„Alyssa Carson csak tizenhárom éves, de pontosan tudja az életcélját: ő akar lenni az első ember a Marson. Már kilenc éve erre készül: részt vett az amerikai űrhivatal mindhárom táborában, beszél angolul, spanyolul, franciául és kínaiul, és Twitteren lelkesíti a többi gyereket, amikor részt vesz a NASA valamelyik rendezvényén.”

„Beszél angolul, spanyolul, franciául és kínaiul.” Nem lett volna elég marslakóul megtanulni? – jegyezhetnénk meg, ha cinikusak akarnánk lenni, de hát mi természetesen nem akarunk. Így aztán azt a kérdést sem feszegetjük, hogy rendben van, hogy beszél kínaiul, de vajon főzni tud-e?
„Hogy miért akar egy kislány a Marsra menni? Mert az olyan hely, ahol más még nem járt. Carson nagyon elszánt, azt mondja, hogy a bukás szóba sem jöhet, és nem akar egyetlen olyan akadályt sem, amely meggátolhatja a marsi utat.”

Mi erre mondhatnánk akár ezt is: „Készüljön, oda, ahová akar, lényeg, hogy megírja a leckéjét.” De sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű.

„Annyira elkötelezett, hogy már a NASA is komolyan veszi. »Tökéletes a kora ahhoz, hogy egy napon űrhajós legyen, és a Marsra utazzon – mondja Paul Foreman, az űrhivatal munkatársa a BBC-nek. – Pontosan azt teszi, amit kell. Megfelelő tréningeken vesz részt, és mindent megtesz annak érdekében, hogy űrhajóssá váljon« – tette hozzá.”

Nos, tartozom egy vallomással. A „világgá menés” mellett volt egy másik gyermekkori álmom. Indián főnöki babérokra vágytam, és ezt elősegítendő egyszer a vidéki rokonoknál kitépkedtem a csirkék tollát, mondván, jó lesz az a fejdíszemhez, ha majd elejtem az első szürke medvét, vagy megskalpolom a gaz Santert, aki elárulta Winnetout.

A skandináv nevelési modell nem díjazná azt az orvoslási módot, amit édesapám ezzel kapcsolatban eszközölt, bár tény, indián főnökből igen hamar visszavedlettem tanulóvá, és be kell, hogy ismerjük, a módszerben, amit alkalmazott, a „gyerek véleménye” , meg az „önkifejezés” fogalma csak mérsékelten szerepelt.

Nem így a kis Alyssa szülei.

„Apja, Bret is mindenben támogatja. »Megvan minden tervünk a következő 20 évre, tudjuk, hogy mit kell tennie, és az a cél, hogy 2033-ban részt tudjon venni egy Marsra irányuló küldetésen.« Azzal is tisztában vannak, hogy aki odamegy, az nem biztos, hogy vissza is tud majd jönni.”
Mit is tehetnék még hozzá?

Engem mindig végtelenül szórakoztat, amikor emberek, a maguk hetven-nyolcvan földi évükkel univerzumok keletkezéséről, meg millió fényévekről vitatkoznak, történelem előtti aranykorokon, mítoszokon kapnak hajba, alkalmazzák a misztikus, transzcendens, metafizikus, szakrális stb. szavakat, és nyilatkoztatnak ki bölcseket tudati szintekről, mantrákról és csakrákról, miközben a legtöbben arra is képtelenek, hogy ne mondjanak alpári gorombaságot, ha a villamoson valaki véletlenül a lábára lép.