Pikula

A természet nagy egészének részeként hiába tiltakozik sokféle módon annak rendje ellen, a természetből, a teremtett világból kiszakadni nem tud. Mindaz a tudás, ami elődeihez, a nála korábban élt nemzedékek végeláthatatlan láncához köti, egyben őt magát is ennek a hol fényes, hol véres, hol rozsdás, hol erős, hol gyenge láncnak a részévé teszi. Ebből következik az is, hogy akik utána jönnek, azok hozzá hasonlóan, rajta keresztül kapcsolódnak a láncszemsorba. Nevezzük is nevén ezt a láncot: kultúra. Mindaz a tudás, tapasztalat és műveltség, ami – hiába tiltakoznak sok esetben továbbvitele ellen a hagyományok ellen lázadók – az embert, aki élete fizikai, szellemi és lelki történetét ugyanúgy éli meg, mint a másik, mondtuk, az ember egyforma, a kultúra az emberi közösségek tagjává teszi.

Az emberek különbözők. Más és másfajta tulajdonságokat kaptak elődeiktől, különb-különb képességekkel, tehetséggel vagy tehetetlenséggel jönnek a világra. Ám mindez nem jelenti az ellenkezőjét annak, hogy az ember egyforma.

Igazából a történeteink tesznek minket egyedülvalóvá. Ami természetesen egyszerre jelenti és zárja magába egyformaságunkat és különbözőségünket.

Azokat közülünk, akik ezt a látszólag bonyolult, ám valójában igen egyszerű sokszínűséget meg tudják mutatni a másiknak, művésznek nevezzük. A forma és a minden emberben megéledő történetek megszólaltatásának módja teljesen mindegy. Az örömöt és a bánatot, a jót és a rosszat, a feketét és a fehéret, a magasat és a mélyet teljesen mindegy, hogy elénekelik, eldobolják, lerajzolják, megfestik, filmre viszik, szoborba faragják vagy leírják, lényegük ugyanaz: mindenki számára érthetőek és igazak legyenek. Minden beszéd, ami a művészetek, a kultúra kapcsán másról szól, az fölösleges.

Az emberi történelem első pillanatától kezdve világosan megkülönböztethető kétféle történetmondási mód. Kétféle történet váltja egymást az elmúlt évezredekben, a teremtés és a pusztítás meséi. A közismert mítoszokból elég csak Káin és Ábel alakját felidézni. A teremtést, az értékalkotást elvégzők, dolgozzanak akár bluesgitárosként, mondjuk, vagy prózaíróként – például Joe Bonamassa vagy Gabriel García Márquez –, örömmel mesélnek a világukról, ami hallgatóik vagy olvasóik világa is, amelyben ott van a vidám és a szomorú események egymásutánja, azaz a világ teljessége.

A pusztítók, a világrombolók mindig csapatostul jönnek. Időről időre divattá válik a búval bélelt tehetségtelenség. A legújabb korban főleg a nagynak mondott forradalmak, a francia meg az orosz után aztán végképp próbáltak rátelepedni a világra a maguk végtelenül kisszerű materializmusával a szenvedésbajnokok. Mivel nemet mondani sokkal könnyebb, mint igent, nem csoda, hogy híveik száma is egyre nőtt. Szomorú arcú, mosdatlan testű és szájú senkiháziak lepték el a tömegkultúrába belebutított nép kultúrszíntereit. A harmónia nélküli kakofon zene, bár senki nem értette és élvezte, lassan kötelező tananyaggá vált a divatművészeket kiszolgáló divatesztéták intézményeiben, a szép képeket kidobálták a kiállítótermekből, helyettük kilógatták a falra szutykos mázolmányaikat, a szobrok valójában már nem is kellettek, elég egy hatalmas plexidoboz, amelybe több tízezer cigarettacsikket gyömöszöltek bele, és nem is igazán számít írónak az, akinek érthető mondatai vannak. Nem csoda aztán, ha ebben a zűrzavarban nem csak a múzsák hallgatnak, kultúrháború van, és úgy tűnik, a rombolás álművészei még ma is folytatják utóvédharcaikat.

Az egyforma embernek azonban nincs oka aggodalomra. Tudja például azt, hogy a világ száz évvel ezelőtt is ilyen volt. Előveszi a nagyon vidám és nagyon nagy magyar író visszaemlékezéseit, amelyekben többek között elmondja annak a történetét, hogy miként született meg leghíresebb figurája, Kakuk Marci alakja. Akárcsak Tersánszky, Kakuk Marci is vidám, teremtő lélek volt: kültelki nőcsábász, életbölcs és tréfacsináló, chaplini alak. „De hol volt még akkor Chaplin?” – kérdezi az író 1911-re visszaemlékezve. Az első elbeszélés, ahol Kakuk Marci megjelent, az Osvát Ernő szerkesztette Nyugat. Osvátnak nem tetszett: „… Annak nincs értelme, hogy ön, mivel beleszeretett egyik jelentéktelen, bár mulatságos mellékalakjába, arra akarja ráaggatni a maga komoly, mély és nemes veretű művészetét…” Tersánszky Józsi Jenő minden korban érvényes mondatokkal válaszolt visszaemlékezésében: „Ez az! Ez a komoly és mély és tartalmas jelzőkkel védett unalom, tehetségtelenség és nagyképűség, hamis lélekelemzés, cselekménytelen irodalmi köldökvizsgálat, amely műfajban akad persze nagy érték is, de hát főleg azoknak az íróknak az egyetlen erőssége, akik kilós művekben a kiadók nyerészkedése vonalán, a divatot szolgálják ki mindenha.”

Ma, amikor a dögunalmas keselyűírók vastag, előbb-utóbb leárazott műveivel vannak tele a könyvesboltok, és csakis az számít korszerűnek, aki hosszú és alig érthető mondatokban lobogtatja világfájdalmát, nagy bizakodásra ad okot, hogy nyáron elkezdik bővíteni a Kaposvárra vezető 67-es főutat. Ennek egy része muzsikálni fog, méghozzá a Republic dalát. A zenélő aszfalt felületét keresztirányban gyémántvágóval bemetszik, a hang magassága a barázda mélységétől és távolságuktól függ. Úgy írják, hogy ezek a mélyedések jelentik a kottát, a rajtuk áthaladó kocsik gumija a húr, az autó kasztnija maga a hangszertest. A világban egyébként hasonló zeneutat már készítettek a kaliforniai Lancasterben.

Nincs más dolgunk, mint a 67-es út mellé képzelni Tersánszky Józsi Jenőt, aki előbb kézen áll, aztán előhúzza zsebéből a pikuláját, és bekapcsolódik a muzsikálásba. Valahogy így vagyunk mi emberek egyformák.