Piknik a fűben

Elővenni a fogót az autó csomagtartójából, arasznyi darabokat szelni belőle, ahogy mások tették, „mert meglátjátok, később aranyat ér”. Nem tudom, mennyit fizetnének ma a szögesdrót darabjáért, és azt sem, hogy centiméterben mérik-e, de akkoriban Pesten bordó velúrral bélelt dobozkában kínálták.

Páneurópai piknik, 1989 augusztusa. Agyonhurbolt Aro terepjáróval indultunk a találkozóra, csikorogtak az autó eresztékei, a lecsúszott ablak és a lábam alatt tátongó lyuk közt süvített a levegő, ez volt a légkondi. Mögénk, a fedett platóra a Magyarországra „disszidált” erdélyi magyarok szervezetének valamilyen kiadványát stószoltuk. Útközben az eső is utolért, becsapott az ablakon, vizesen, borzongva érkeztünk a Sopron melletti mezőre.

Erdélyi szökevényként akkor már bő egy éve éltem Magyarországon, hónapokig olyan helyen laktam huszadmagammal, ahová (hogy tartózkodási engedélyhez juthassanak) legalább száz embert jelentettek be. Legalábbis ezt mondta egy rendőr egy éjszaka, amikor ellenőrizte az iratainkat. A lakásban minden hétvégén búcsúbulit tartottunk, hiszen hetente elindult közülünk néhány szökni próbáló. Én mindig a búcsúztatók közt voltam, mert egy kódolt levélben apám azt írta, magyar vagyok, mit keresnék egy másik országban.

Ismertük a zöld határra vezető utat, a szökési útvonalakat, a megfelelő időpontokat, s nem aggódtam, mert akkor és ott már nem lőttek, s a magyar hatóságok már nem adtak vissza senkit Romániának. A félelem azért bennünk lüktetett, nem lehetett egyből kiölni, többen közülünk alighogy megmenekültek a román határőrök lövedékeitől. Mindenki ismert olyat, akinek ez nem sikerült.

Az indulást követő két nap számított kritikusnak, ha addig nem jelentkeztek, remélhettünk, hogy egy osztrák vagy még távolabbi menekülttáborból küldenek majd képeslapot. De a határőrök legtöbbször már másnap visszahoztak mindenkit Budapestre, majd egy kis fenyegetőzés után elengedték őket.

Volt két-három lány, ők mindig csak repülővel próbálkoztak, egyikükkel azután kötöttem barátságot, hogy Magyarországra érkeztem, és megfogadtam: soha többé nem beszélek románul. A lány persze bukaresti volt, s csak annyit tudott magyarul, hogy „kerek egy kenyeret, koszonom”. Volt egy téli dzsekim – piros, könnyű, segélyben kaptam –, amely legalább háromszor megjárta Ausztriát, és kétszer elindult Svájcba is. Mindig elkérték, mert a sötétben jól lehetett hasalni benne a határ közeli bokrokban, s hamar megszáradt. Sokadik próbálkozás után a dzseki végül Dániában kötött ki.

Ezért volt fontos, hogy én is ott lehessek a páneurópai pikniken, amikor később tömegesen érkeztek a kelet-németországi menekültek. Boldogan vittem magammal a félig legális újságokat, s majdnem sírva fakadtam, amikor kiderült, hogy útközben eláztak, összesározódtak, olvashatatlanná váltak. Emlékszem kempingasztalokra, sok színes ruhába öltözött emberre a nagy mezőn. Középen volt egy drótkerítés, messziről alig látszott, mögötte volt Ausztria. Zene is szólt, Habsburg Ottót emlegették, majd valaki átvágta a drótkerítést. A lyuk egyre nagyobb lett, előbb csak egy-egy bátor ember lépett át a másik oldalra, aztán onnan is jöttek, és a lyuk eltűnt, majd az egész mező tele lett kiabáló, nevető és síró emberekkel.

Átsétáltam a kerítés vonalán, már Ausztriában voltam, és senki nem kérdezte, mi dolgom arra. Leültem, elszívtam egy cigit, kerestem egy érintetlen fűszálat, és zsebre vágtam.

Nem tudom, perecárusok voltak-e, határőrökre nem emlékszem.

Akkor kiáltotta el valaki magát mellettem, hogy ez később aranyat ér, s elkezdett méteres darabokat lecsípni a kerítésből. Később azt mesélte, ő bontotta le a szögesdrótot.