Pénzeszacskó

Nagy port kavart nemrég az egyik hírportál cikke, amely a zokni-szandál kombó viselésén keresztül igyekezett bemutatni a külföldre látogató magyar turisták negatív szokásait. Az idén volt szerencsém két, úgynevezett buszos társasutazáson is részt venni, így én is megfigyelhettem honfitársaimat. Talán meglepő, de összességében inkább pozitív a kép, főleg, ha a részegen kötözködő britekhez vagy az egyre szemtelenebb kelet-ázsiai „hordákhoz” mérjük magunkat.

Szerencsére az utazási irodák egy egyszerű húzással (ülésrend) elejét vették, hogy rögtön a buszra szállásnál örök ellenségeket szerezzünk magunknak. Ma már nem lengi be az indulás után a hamisítatlan fasírtszag az utasteret, és nem kínálják körbe a házi pálinkát. Nyelvtudás terén viszont még a béka segge alatt vagyunk, bár azt már felfogtuk, hogy a külföldiek akkor sem értenek a nyelvünkön, ha hangosan, lassan, tagoltan mondjuk a szavakat. Bár néhány éve tanúja lehettem, ahogy egy idősebb hölgy még így próbál Ü-D-Í-T-Ő-T kicsikarni egy horvát pincértől. Nagyjából elhagytuk azt a szégyenteljes szokásunkat is, hogy a svédasztalos étkezésnél négyszer annyi ételt pakolunk a tányérra, mint amennyi belénk fér, vagy szendvicseket készítünk a reggeliből.

Ezzel együtt maradtak gyöngyszemek. Az egyik a kalapozás, amikor az utasok pénzt gyűjtenek az idegenvezetőnek. Ez a szocializmusban volt nagy divat, utoljára a nyolcvanas években találkoztam vele, amikor a nagyiékkal elmehettem egy csehszlovák útra, és letudva a határellenőrzést, valaki végigment a buszon, hogy összegyűjtse az elégedettség forintjait, majd ömlesztve átadja a célszemélynek. Különösen megdöbbentő volt, hogy erre a lehetőségre 2015-ben az utazási iroda hívta fel a figyelmet. Ez ugyanis nem más, mint a hálapénz pepitában, de itt a szereplők között nincsenek alulfizetett nővérek. Nálunk is bedobta valaki az ötletet, kerekedett is belőle vita. Az ellenzők (köztük és is) hiába sorolták az érveket, hogy mennyire megalázó zacskóban átadni egy rakás kis címletű eurót, odáig, hogy épp eleget fizettünk az útért, nem kis hasznot produkálva az irodának. Végül volt, aki adott pénzt, az összeget pedig egy hercig fekete zacskóban oda is adták az egyébként kedves és felkészült (értsd: a munkáját végző) idegenvezetőnek. No comment...

Jó lenne végre elfelejteni ezeket a dolgokat, és ha felhagynánk azzal az idióta szokással is, hogy a repülőn megtapsoljuk a landolást (vajon a villamosvezetőnek miért nem tapsolunk a végállomáson?), talán előrébb léphetnénk a turistaevolúció rögös útján.