Orrsövény

Tavaly októberben a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetének kutatócsoportja komoly elemzést készített arról, mennyire ismeri a magyar ember a hatályos büntető törvénykönyvet, mennyire befolyásolja az iskolai végzettség és a média a jogtudatot, egyáltalán kijelenthetjük-e magunkról, hogy jogtudatosan élünk. A téma, és maga a kutatás is rendkívül szerteágazó, nem is gondolnánk, hány és hány élethelyzetből menthetne ki minket a hétköznapokban, ha tisztában lennénk saját és mások jogaival és kötelezettségeivel, és nem utolsósorban felismernénk, ha mi vagy akár a környezetünkben valaki bűncselekményt követ el.

Az MTA nemrég közzétett kutatása kitér az egészségügy területére, azon belül a hálapénz kérdésére is. Tudható, az orvosok által kért vagy elfogadott előnyökre vonatkozó vesztegetési tényállás 2013-ban lényegesen megváltozott, ennek eredményeként pedig hatályos jogunkban nem büntetendő az előnyök műtét utáni elfogadása, az viszont bűncselekmény, ha az egészségügyi dolgozó az előnyt a betegtől kifejezetten kéri, illetve azt már a beavatkozást megelőzően elfogadja.

A tanulmány szerint a legtöbben, a megkérdezettek hetvenegy százaléka helyesen tudja, hogy nem bűncselekmény a hálapénz elfogadása például műtét után. Azzal azonban már csak a válaszadók majdnem fele, negyvenkilenc százalék volt tisztában, hogy bűncselekményt követ el az az orvos, aki harmincezer forintot kér az ingyenes ellátásra jogosult betegtől. Ennél érdekesebb, hogy a válaszadóknak csupán egyharmada, harmincnégy százaléka volt tisztában azzal, hogy az előny, vagyis adott pénzösszeg műtét előtti elfogadása ma már bűncselekménynek számít.

Miért érdekes mindez? Egy közelmúltban történt eset tökéletesen példázza nemcsak a fentebb említett megállapítások igazát, de rámutat az egészségügyi ellátás egyik rákfenéjére is, amiről keveset, de legalábbis nem eleget beszélünk. Néhány hónappal ezelőtt egy János nevű budapesti lakos rászánta magát évek óta esedékes orrsövényműtétjére. A halogatás oka roppant egyszerű: majdani betegünk végighallgatva az ezer és egy állami kórházban, helyi érzéstelenítéssel elvégzett orrsövényműtétről szóló rémtörténetet (véső, fogó, recsegő-ropogó csontok) érthető módon az utolsó pillanatig próbálta kitolni a beavatkozás időpontját. Helyzete azonban nemhogy nem lett jobb, de rosszabbodott, így mély levegőt vett és úgy döntött: „biztosra megy”, a magánellátásban végezteti el az egyébként roppant egyszerű és rövid beavatkozást, altatásban, kerül, amibe kerül. Többen ajánlották neki az egyik itthoni specialistát, aki nemcsak magánorvosként végez lézeres orrsövényplasztikát, hanem emellett az egyik legnagyobb hazai kórház fül-orr-gégészetének főorvosa is. „A legjobb az országban” – hangzott a hívószó.

János mondhatni a teljes ismeretlenségből megkereste „A legjobbat az országban” konkrét kérésével: esedékessé vált az orrsövényműtéte, amelyet kizárólag altatásban szeretne végeztetni. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy János elmondása szerint több éve már találkozott egyszer a specialistával egy rutinvizsgálat során, ahol az orvos megállapította: betegünk esetében indokolt az orrsövényműtét.) A beszélgetés telefonon zajlott, „A legjobb az országban” tájékoztatta páciensét, hogy a műtétet altatásban, lézerrel végzi majd, és amennyiben János elszánja magát végleg, hívja vissza, hogy kitűzzék a műtét időpontját. A beavatkozás árát „A legjobb az országban” hetvenezer forintban határozta meg, ami Jánosnak kissé furcsa volt, hiszen a magánrendelő honlapján a lézeres, altatásban végzett orrsövényplasztika legalább kétszázezer forintba kerül. Mindent összevetve azonban János néhány héttel később végső elhatározásra jutott: elvégezteti a műtétet „A legjobbal az országban”, akit fel is hívott telefonon időpontot egyeztetni. A beszélgetés során azonban a doktor már arról beszélt, hogy a műtétet bódításban végzi majd, és „csak félig lesz lézeres” – jelentsen ez bármit is. Amikor János megkérdezte, hogy a beavatkozás árát mikor és hogyan kell kifizetnie, arra „A legjobb az országban” csak annyit mondott: „Ezt önre bízom.”

A történet pedig igazán csak itt kezd el érdekes lenni: Jánost ugyanis nem egy magánklinikán, hanem abban a kórházban műtötték, ahol „A legjobb az országban” egyébként főorvos. Nem altatták, csak bódították, ami Jánosnál nem hatott, így annak ellenére, hogy erről szólt a műtőssegédnek és az orvosának is a műtőasztalon, a beavatkozást éberen végigélte, annak minden borzalmával – ebben az esetben nem túlzás ezt állítani. Fájdalmat ugyan nem érzett, ennek ellenére sem lehet kellemes hallani és látni, ahogyan fogóval eltörik az ember orrát, ez vitán felül áll. Amikor ezt jelezte „A legjobbnak az országban” a műtőasztalon fekve, ő annyit felelt rá: „Így járt!”

Fontos részlet, hogy a műtétet megelőző labor- és egyéb vizsgálatokat ugyancsak az állami kórház fül-orr-gégészetén végezték el, valamint János a műtét után egy napot bent is feküdt egy négyágyas kórteremben, a társadalombiztosítása terhére. Az orvosával a műtőasztalon találkozott először, sem előzetes személyes konzultáció, sem állapotfelmérés nem volt. A távozás napjának reggelén „A legjobb az országban” megkereste Jánost a kórházban, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e, megbeszéljenek egy kontrollidőpontot, illetve, mint utóbb kiderült, hogy beszedje betegétől a hetvenezer forintot. Csakhogy a doktor kínosan ügyelt rá – önmagát is nehéz helyzetbe hozva ezzel –, hogy még véletlenül se kérje számon szóban a betegét azzal kapcsolatban, hol van a hetvenezer forintja. Idegesen toporgott János körül, többször visszament hozzá a kórterembe, majd kínjában megkérdezte: „A nővéreknek adott pénzt? Mert ha nem, azt nekem kell intézni!” Majd kiviharzott a helyiségből. János pedig rádöbbenve arra, hogy csúnyán átverték, utólag sem fizette ki a műtét megszabott árát „A legjobbnak az országban”. A történteknek dokumentációban semmi nyoma, leszámítva egy zárójelentést arról, hogy Jánost egy fővárosi kórházban a társadalombiztosítás terhére megműtötték.

A fent taglalt eset viszont rendszeresen, az országban szinte mindenhol megtörténik. És amikor szóba kerül, hogy szét kell választani a magán- és az állami ellátást, mert számos visszaélésre ad okot, akkor ezekről az esetekről beszélünk. Mi is történik ilyenkor? Adott orvos „magánrendelési” keretek között megbeszél a páciensével egy beavatkozást, amit viszont nem magánúton, hanem a társadalombiztosítás terhére végez el a beteg számára olcsóbban, mint amennyit akkor kérne el, ha valóban a magánrendelőjében műtene. Ilyenkor ugyanis az állami munkahelye – ahol szintén munkaviszonyban van – által fenntartott műtőt használja, az ott dolgozó ápolószemélyzetet, a nővéreket, a felszerelést, a gyógyszert és az ottani kötszert veszi igénybe. Vagyis János esetében az orvos adózatlanul ugyan, de feketén zsebre tehette volna a hetvenezer forintot. Bár a magánrendelőjében ennél több pénzt kérhetett volna el, neki ez feltételezhetően kisebb anyagi haszonnal járt volna, ugyanis a megszabott összegről számlát kell adnia, adózik belőle, ki kell fizetnie a műtős személyzetet, az altatóorvost, a műszereket, a kötszereket, sőt hónap végére ki kell gazdálkodnia a rezsit és a rendelő bérleti díját is, amennyiben bérli azt, és nem a saját tulajdona. Ergo jóval kevesebb marad a zsebében, mintha tisztán kapna borítékban hetvenezer forintot.

Csakhogy! Ha ő az állami ellátásért külön egy általa megszabott árat előre elkér, bűncselekményt követ el. A fenti történetben ezt „A legjobb az országban” tökéletesen tudta, nem véletlen, hogy nem kérte utólag számon betegén az összeget, csupán célozni próbált rá azzal, hogy a nővérek „honoráriumára” utalt. Utólag ugyanis mindenkinek szíve joga hálapénzt adnia az ellátójának, azonban nem kötelező, ebben az esetben pedig nem is bűncselekmény sem a beteg, sem az orvos részéről.

A probléma azonban erkölcsi szempontból mindezeken jócskán túlmutat.

Az a beteg, aki egy nagynevű, tekintélyes professzort (vagy bármilyen orvost) megkeres, belehelyezi a bizalmát, nem kímélve a pénztárcáját. Egyrészt bízik abban, hogy jó kezekben lesz, mert egy tapasztalt, szakmailag elismert doktor kezeli, másrészt nem kevés pénzt fizet érte, tehát az orvosának is érdeke (lenne) tisztességesen ellátni. Sok beteg ezt úgy teszi meg, hogy nem kis anyagi nehézséget jelent számára összegyűjteni az ilyen beavatkozásokért elkért pénzt. És még ha rá is jön arra, hogy átverték – mert ilyenkor színtisztán megvezetik a beteget –, nem meri nem kifizetni a már beígért összeget. A probléma pedig pontosan itt kezdődik.

Az MTA kutatása is rámutat, bűncselekményt követ el az, aki az egyébként ingyenesen járó ellátásért pénzt kér, ez pedig nem új keletű szabályozás, évtizedek óta így van. Az az orvos ugyanis, aki ezt teszi, nemcsak a „magán” betegeitől gombolja le a pénzt, hanem a kórháztól is felveszi hónap elején a fizetését. Svébis Mihály, a Magyar Kórházszövetség elnöke néhány napja a Magyar Hírlapnak fogalmazta meg: rosszul érinti az egyébként tisztességesen dolgozó orvostársadalmat, ha egy-egy kirívó eset alapján a közvélemény általánosít.

Ennek eleget téve fontos hangsúlyozni: nem általános jelenségről beszélünk, ugyanakkor nem is egyedi esetről. A magyar egészségügyi ellátással kapcsolatban sokszor megfogalmazódnak jogos, de alaptalan kritikák is. Tény, hogy bár a szakorvosok és rezidensek fizetését több körben is emelték, a nyugati szintet továbbra sem éri el. Ugyanakkor azt sem lehet mondani, hogy az egészségügyben dolgozók alamizsnáért gyógyítanak, hiszen jócskán emelték és még fogják is növelni a juttatásaikat. Lehet kritizálni a kórházaink állapotát, bár az elmúlt években a vidéki infrastruktúra jelentős ráncfelvarráson esett át, a fővárosban pedig jelenleg is zajlanak a fejlesztések. A problémák szerteágazóak és sokrétűek, de sok olyan megoldás is született rájuk az elmúlt években, amiket nem lehet elvitatni.

A betegek ellátásba vetett hitét romboló esetekről, a rendszer másik oldaláról származó hibákról mégis kevés szó esik. Az orvosbáró kifejezés mára talán mindenki számára ismert, ennek ellenére amikor felrójuk az állami ellátás hiányosságait, elfelejtjük taglalni és kimondani a fentebb leírt eseteket, azokat a kollégáik hírnevét rontó, a betegek bizalmával visszaélő orvosokat megnevezve, akik szintén felelősek azért, hogy általános a bizalmatlanság az állami ellátással, összességé­ben az egészségüggyel szemben. Nem csoda.