Örök tragédia

Csak egy tánc volt, dúdolta, míg a szeleteléstől darabjaira hullt ócska fehér kenyérre kente a ki tudja miből készült tömlős tejipari hulladékot, amelyet kolbászzamattal fűszereztek azért, hogy a gyanútlan áldozat csak később, az árnyékszéken ülve döbbenjen rá: régen lejárt sajtmaradványokból készítették. Ő azért szerette ezt az ízt, visszaidézte gyermekkorát, a grízes tészta és a Vegeta illatát, a kövér konyhás néniket, akik hatalmas fémkanállal keverték a dermedt csokipudingot, amelyben az évek során egyre kevesebb volt a kakaó és egyre több a víz. Így hígult fel a szo­cializmus is, egyre hamisabb lett a gulyás, aztán kiderült, hogy nem csak hús, már sárgarépa sincs benne.

Ott ült, újra kisgyerekként, és visszatértek a kiabálós idők, üvöltött vele az óvónő, a tanár, aztán az edző, az igazgató és az orvos, ordibált mindenki, hangos szavakból szőtték a világot, és ezzel a zajhálóval szinte megfojtották. Így készítették fel az életre, hogy ő is megtanulja, hogyan kell megtört gerinccel kószálni, botorkálni, kellő időben inkább a földet bámulni, lehajtott fejjel, megadva magát a sorsnak, hatalomnak, csizmatalpnak.

Nézte a tömlős sajt hulláját, maradékát, összecsavarva feküdt a kopott asztalon, és eszébe jutott, hogy őt is éppen így facsarta ki az élet. Erdész szeretett volna lenni, de reggeli felesek, omladozó munkanapok, zsíros pörköltök és buta nők tolakodtak az életébe, az erdő csendjének illúzióját szétmorzsolta a nagyváros büdös, másnapos zűrzavara.

Elszomorodhatott volna, de még önsajnálatra sem volt ideje, lenyelte az utolsó falatot, és visszament a gyártósorhoz, hogy tovább folytassa azt a munkát, amit gyűlölt, amiért morgott, és amit azért mindig elvégzett. Tisztességgel.

Este, mint mindig, ezúttal is besörözött a haverokkal, ugyanazt a híg löttyöt itta, mint máskor, Dreherre nem volt pénze, „két korsóval”, mondta csendesen, azért duplázott mindig, hogy ne kelljen öt perc múlva újra sorba állni. Régen jegyre kapták, de máskülönben ugyanez volt minden, ugyanezek az arcok, ugyanez a fal, ugyanez a savanykás szag, ugyanez a dagadt csapos, ugyanez a reménytelenség.

A harmadik kör után azért jobb kedvre derült, fizetésnap volt, így megengedett magának egy szikkadt, kétnapos pogácsát is, amit csak a sör örvényében lehetett lenyelni, úgy legalább nem akadt meg a torkán, mint annak a szerencsétlennek, a Jókai-, vagy Kosztolányi-novellában. Nem emlékezett már arra, ki írta, csak az rémlett, hogy szerette, értette és érezte a történetet, a szegény paraszt tragédiáját, aki sohasem lakhatott jól, ezért belehalt a lakodalomba.

Ahogy Móricz hőse a gombócokat, úgy falta ő akkoriban a könyveket, aztán valahogy leszokott az olvasásról, nem volt ideje, vagy inkább kedve, fáradt volt, könnyebb volt bekapcsolni a tévét, és unottan figyelni mások életét, amíg eliramlik a sajátja. Ha a fénybe meredt, legalább nem gondolkodott, nem riasztották kétségek, kérdések, kellemesen elernyedt, szétfolyt a szüleitől örökölt szakadt műbőrfotelben, és csak volt, létezett.

Ott, ebben a puha, hosszú esztendők munkájával fenékformájúvá varázsolt világossárga-anyaméhben történt, hogy egyszer, egy álmos, cigarettákból, kávékból és túlfőzött virsliből összetákolt szombat délután megérezte, hogy eljött a vég. Letelt az ideje. „Meghalok, Judit” – fordult kanapén heverésző feleségéhez, aki csak annyit morgott, „Na, hagyjál már”, és így búcsú, csók, érintés nélkül hagyta el a világot.
Felesége feljebb csavarta a tévét, dühösen horkantott, hiszen már így, a kármentés ellenére is lemaradt egy fontos, igazán fontos jelenetről.