Adott a kormányon lévő párt, amelynek az a célja, hogy hatalmon maradjon. Teniszhasonlattal élve nála az adogatás és az előny, hiszen négy éve volt bebizonyítania, hogy képes kormányozni az országot. Éppen ezért a programját is úgy állítja össze, hogy az ne csak négyéves ciklusra, hanem hosszútávra szóljon. Vele szemben indul az ellenzék, amelynek a legfőbb feladata rámutatni a kormány hibáira és megmutatni egy másik kormányzati alternatívát. A gyakorlatban azonban az ellenzék részéről ebből semmi sem látszott az elmúlt években. A kormánypártok világos irányt fogalmaztak meg, amivel lehet egyetérteni és egyet nem érteni, de elvitatni a programjuk létét nem lehet. Mert nem attól lesz valami program, hogy így hívják, és felírják ezt a szót egy A4-es papírlapra. Orbán Viktor képes volt arra, amire az ellenzéki pártok nem, tanult a vesztes választásokból, éppen ezért nagyon határozott jövőképet fogalmazott meg, egyben tartja a táborát, és következetesen halad a kiszabott úton. Eközben az ellenzék nagyon el volt foglalva, csak éppen leginkább saját magával. Vegyük őket szép sorjában! A Jobbik például hátat fordított saját táborának és elveinek, lefeküdt a pénznek, és olyan szerepbe igyekszik kerülni, amire eddig sem volt készen, hát még jelen állapotában. Hiába lett Vona Gábornak trendi arcszőrzete, sajnos ezzel arányosan nem nőtt meg a kormányzáshoz szükséges képessége.
Közben a baloldali pártok széttöredeztek, és ész nélkül kapkodtak ide-oda. Az LMP szerint először nem volt kvóta, majd lett kvóta. Aztán utálták a kerítést, most éppen megtartanák. Tényleg igaz rájuk, hogy lehet más a politika, amit ők be is bizonyítanak nagyjából minden másnap. Az MSZP görcsösen kapaszkodik a múltjába, és igyekszik nem a feledés homályába merülni. Bár azt nem teljesen értem, hogyha ez a céljuk, akkor miért egy egyszázalékos párt vezetőjét választották miniszterelnök-jelöltnek? Mellettük a DK pedig azt csinálja, amihez a vezetője a legjobban ért: mindenek felett állónak és tévedhetetlennek képzelik magukat, mondanak össze-vissza mindent, miközben lufikkal játszanak, mutatva a nagy demokratikusságukat, hiszen Hillary Clinton is így csinálta. Reméljük, az eredményük is hasonló lesz.
Érzelmekre kellene hatniuk, és észérveket kellene felsorakoztatniuk. Ehelyett inkább az érzelmekkel játszanak, a vérgőzös, akasztással egybekötött gyűlöletre építenek, a rációt pedig már hírből sem ismerik, hiszen ahhoz képest, hogy itthon – szerintük – balkáni állapotok uralkodnak, mégis megígérik nekünk az azonnal eljövő tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Ezt pedig arra alapozzák, hogy az ország jóléte egyből helyreáll, ha nem Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt – mert a jó kormányzáshoz csak ennyi kell.
Ha pedig mégsem sikerülne a győzelem, már jó előre jelzik nekünk, hogy a kormánypártok csalni fognak, amit ők tudtak, csak nem sejtettek. Közben pedig zajlik a licitháború. Tényleg csak az örök élet, ingyensör és ingyenrezsi hiányzik a sorból. Hopp, ez utóbbit az ország igazmondó harcos Ferije már pedzegette a legutóbb. Lassan már ott tartunk, hogy ők fognak nekünk fizetni a fogyasztásért.
Igen, kell a show, kellenek a hangzatos jelszavak, a kampánynak ez fontos eleme. Ám nem ártana, ha ehhez reális tartalom is társulna. Egy irány, amelyben lehet hinni, ami azt mutatná meg, hogy képesek nemzetben és a nemzettel együtt gondolkodni. Az „én jobban tudom”, az „én apukám erősebb” és az „én autóm nagyobb, mint a tiéd” az óvodában érvelésként még megállta a helyét, legalábbis egy darabig, de egy kampányban azért már többre lenne szükség.
Nem is beszélve az ország vezetéséről. Magukat a kormányfői székbe vizionáló, vezetői képességeiket úton-útfélen hangoztató ellenzékiek szép számmal vannak, csak az a nagy baj, hogy hiteles, kormányzásra alkalmas politikust egyet sem látni közöttük.