Ördögkeringő

A mozgalomban résztvevőket barna csőcseléknek nevezik, sőt, a Spiegel Tv adásának kommentátora színtiszta rasszizmust, neonácikat emleget. Pedig ez a mozaikszó nem az SA-t idézi, hanem a szalafistákra, s más radikális moszlimokra utal. Nem más, mint hadüzenet – Hasta la vista, salafista!, azaz Viszlát, szalafisták! (Csak emlékeztetőül a megnevezésben rejlő sokértelműségre: Kádárék ötvenhat felkelőit is huligánoknak nevezték. Az egyébként „vagányt” jelentő kifejezés még az 1890-es években tűnt fel London egyik munkásnegyedében, s hozzánk a jiddis argó közvetítésével került.)

A HoGeSa egyesek szerint a „nemzeti büszkeség” jelentését világítja meg a szurkolók nyelvén, mások szerint olyan, mintha egy honi ördög harci rikoltása lenne, aki épp elkezdi kergetni a területére betévedt idegen Belzebubot. Tény, hogy amíg nálunk október végén a baloldal vitte ki az utcára az embereket, Kölnben hatalmas tömeg jelent meg a HoGeSA-transzparensek alatt, s lehet, hogy Hannoverben, Berlinben és más nagyvárosokban is követik a példát. A megszokott jobboldali vérszegény tüntetésektől eltérően a tömeg ezúttal olyan nagy és fenyegető volt, hogy a szokásos rituálénak megfelelően ellentüntetésre vágyó szélsőbalosok eloldalogtak, ráadásul az iszlamisták is – akik már-már a saríával, az iszlám törvénykezéssel és német fejek levágásával fenyegetőztek – eltűntek az utcákról. A rendőrség nem készült fel, a politikusok pedig megijedtek, látván, hogy egy, az eddigi utcai tüntetések szertartásrendjébe nem illő mozgalom szereplői jelentek meg a színpadon. Járókelők, ISIS-ellenes kurdok, a világi értékekhez ragaszkodó törökök Atatürk-zászlókkal, Bundeswehr veteránok és kelet-európai szimpatizánsok is csatlakoztak a menethez, s persze sok neonáci is. Mint a kigyúrt Sascha Palosy, akit hívei Heil, Hitlerrel köszöntöttek, ami egy tisztes középosztálybeli német fülében sorscsapásként hat.

Lehet, hogy az évek óta tartó mellébeszélés, a politikai korrektség nyelvezete nem fogott ki mindenkin? A példa adott volt. Öt évvel ezelőtt kis angol klubok egymással rivalizáló szurkolói Lutonban létrehozták az EDF-et, az English Defence League-t. Az Angol Védelmi Liga hívei kigúnyolták a multikulti világ visszásságait, amelynek számláit az angol alsó középosztály és a munkásság egyre inkább undorral fizeti ki. Azt is felrótták az ország politikusainak, hogy állandóan idegenek, bevándorlók mocskos ügyeibe dugják választóik orrát, pedig így még „kutyát sem illik nevelni”. Németországban ugyancsak a szurkolók kezdtek hangot adni elégedetlenségüknek, de az utca népe is azt mondja, hogy „menekültek igen, de nem az én házam előtt”. A bevándorlási politika elleni durva kirohanásokat illetően pedig elég csak a Borussenfront (a dortmundiak kemény magja), a Standarte Bremen, a Gelsen-Szene vagy a betiltott motoros geng, a Fekete Bárányok hangadóira gondolni. (Jellemző, hogy angol szurkolók repülnek Dortmundba meccset nézni, mert ott „jobb a légkör”, meg persze olcsóbb a jegy és a sör, mint otthon.)

Ki gondolta volna a nagy európai gyarmatbirodalmak korában a 19. század végén, hogy egykor a fehér emberből is lehet kiszolgáltatott bennszülött, s a kollektív őrületté fajult labdarúgás kezd olyan politikai színezetet kapni, amely akár Bizáncot is idézheti, ahol a lóversenydrukkerek hol kék, hol zöld pártja szólhatott bele a császárság legbensőbb ügyeibe? A HoGeSa még a nácinak nevezett nemzeti pártot is megrémíti, hiszen a Facebookra tízezrével feliratkozó tagjai az egymásba fonódó politikai és médiakasztot velük együtt nyíltan semmibe veszik. A mozgalom, ahogy a Bundestagban mondják, zsigerből demokrácia- és alkotmányellenes. Pedig akik az utcára mentek, azok közül sokaknak inkább csak a németekre tukmált bűntudatból és állandó hasmenésből van elegük, s végre kimondják, hogy ezt a politikusaiknak nem fogják megbocsátani. (A Bundestag ugyanis jelképesen s valóságosan is ott ülésezik egy nagy üvegbura alatt, ráadásul a zöldek a legszívesebben angolra fordítanák a szót…)

Akik hisznek a Kondratyev-ciklusokban, a kapitalizmus hosszú, negyven-ötven évig tartó, statisztikailag érzékelhető hullámgörbéiben, most a hatodik ciklusba lépésünkkel figyelmeztetnek arra, hogy az új technológiák tömeges megjelenése – akár az előző, az 1770-es évekkel kezdődött szakaszok elején – társadalmi depresszióhoz, forrongáshoz s esetleg egy nagyobb háborúhoz vezethet. (Kondratyevet, mert elmélete sértette a szocialista gazdaság tervszerű, arányos fejlődéséről szóló sztálini tanítást, a diktátor agyonlövette, noha a nagy New York-i tőzsdekrachot is megelőlegezte egy tanulmányában.)

Szergej Malkov, az Orosz Hadtudományi Akadémia igazgatója – miután a Szovjetunió a harmadik világháborút egy puskalövés nélkül elvesztette, s a világ geopolitikai és gazdasági átszabásából végelgyengülés miatt kimaradt – egyenesen a negyedik világháború lehetőségéről beszél. Sejteti, hogy a terrorizmus, az utcai zavargások és a sok fronton megnyíló helyi háborúk s a világ újrafelosztása közt valami titokzatos, de kikerülhetetlen összefüggés van, s hogy az egykori Szovjetunióból kivitt dollármilliárdokat az orosz emberek máig nem felejtették el.

Gyanakodva figyeljük a híreket, a szenvedélyes vagyongyűjtésből már kimaradtunk. Egy keszthelyi festőművész barátom a part menti borozóban rákérdez, ne adjak-e egy képet neked is emlékül, úgyis felszámolom a dolgaimat. Jó, válaszolom, csak sötét tónusú és sejtelmes legyen. Most ott függ az ágyam fölött: Jónás a cethal gyomrában. Reggel, a szobába vetődő éles és ferde novemberi fényben nézem Jónást, s arra gondolok, hogy a kép a kései kádárizmus éveiben keletkezett, amikor nem sok remény volt egy jobb életre.

S Jónást a változás során csak egy-két évre köpte ki szájából a cet, hogy prédikáljon azoknak, akik pénztárcájukat a szívük fölött hordják s azoknak, akiknek se szívük, se pénztárcájuk. Aztán újra lenyelte s eltűnt a legújabb Kondratyev hullámon.