Ördög a falon

Az internetre felkerült felvétel tanulságai szerint a Líbiai Hajnal tagjai emelkedett hangulatban, ruhástól ugráltak az úszómedencébe. Önmagában persze a vízi buli nem nagy fegyvertény, hiszen a követséget már tavaly elhagyták a tengerentúli diplomaták. Azonban a terrorista szervezet tagjainak felhőtlen mulatsága jól mutatja, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak mit sikerült elérnie Moammer Kadhafi rendszerének 2011-es megdöntése óta. Merthogy a Líbiai Hajnal nemcsak a medencét szállta meg, hanem magát a fővárost is elfoglalta, ellenőrzi az ország egy részét, van saját kormánya, parlamentje. Amit meg nem ellenőriznek az iszlamisták, azon a többi félkatonai szervezet marakodik, a Nyugat-barátnak tartott kormány harmatgyenge, demokratizmusa meg… Nos, maradjunk annyiban, hogy hozzájuk képest Kadhafi sokszor egy européer úriember képét mutatta.

Kérem, a helyén értsék, senki sem dicséri s pláne nem sírja vissza az extravagáns líbiai diktátort. Azonban tény: amíg ő hatalmon volt, a szélsőséges iszlamistákat üldözték az országban, és regnálása utolsó időszakában a terroristákat sem tűrték meg Líbiában. Ráadásul az olajkutak is üzemeltek, most a Kadhafi-rezsim megdöntésében élen járó országok cégei is csak a reméltnél jóval kevesebbet „csapolnak”.
Irak ehhez képest sokáig szinte sikerprojekt volt, az amerikai és – arányaiban kisebb részben – brit és francia olajcégek bőven megtalálták számításaikat. Aztán Barack Obama a „béke angyalaként” végigrepült a térségen, és mára az arab tavaszok következményeként az iraki „buli” is bukóra áll. Az Egyesült Államok demokrata elnöke nyíltan csuda demokráciát ígért a régióban, kevésbé nyíltan pedig Washington „civilizációs normáihoz” jobban alkalmazkodó, szalonképesebb rendszereket akart megteremteni. Hát nem sikerült, nagyon nem sikerült.
Először is azért, mert a szuronyokkal hozott demokrácia csak elvétve hoz hosszú távú eredményt. A West Pointon is tanítják egy bizonyos Bonaparte tábornok bonmot-ját: a szuronyokkal sok mindent lehet csinálni, ülni azonban speciel nem lehet rajtuk.

A második hiba az volt, hogy Washington kettős mércét gyakorolt: rendszereket döntött, illetve akart dönteni Irakban, Líbiában, Egyiptomban és Szíriában, azonban békén hagyta a semmivel sem szabad­elvűbb vagy demokratikusabb arab monarchiákat. Ráadásul nemcsak nagyvonalúan szemet hunyt a helyi tiltakozások vérbe fojtása felett, hanem szabad utat engedett a régióban az uralkodó elitek „fekete bárányainak”. Ma Londontól Washingtonig elismerik: hiba volt, hogy a szíriai felkelők támogatását szaúdi és katari „közbenjárókra” bízták, akik felpénzelték és felfegyverezték a történelem egyik legrettenetesebb terrorszervezetét, a ma Szíria egy részét és Irak bő harmadát ellenőrző Iszlám Államot. Az amerikai „illetékesek” nem először nyúltak mellé: Oszama bin Laden sem a CIA emlőitől függetlenül erősödött meg, először mint szovjetellenes afgán gerilla, majd mint emblematikus, hollywoodi igényeket is kielégítő főgonosz. Az ördög falra festése most sem sikerült sokkal jobban, a sátán ugyanis megint lejött a képről.
Sokan és sokszor írták már meg, hogy a Fehér Háztól, a tengerentúli fegyver- és energialobbitól nem idegen az ellenségteremtés. Van egy jó adag, öklendeztető képmutatás abban is, hogy amíg csak a nyugati kultúrkörből kimaradt százezrek esnek áldozatul az „ördögnek”, az nem hír. Ha egy amerikai újságírót kivégeznek, indulnak a bombázók.

Végezetül még egy apróság az ördög megteremtésével kapcsolatban: amíg a dzsiájdzsók végigkergetik a föld körül a terroristákat, pont otthon nem néznek körbe. David Cameron brit kormányfő szerint legalább 1500 állampolgára harcol az Iszlám Állam soraiban. A királynőre eközben mindössze hatszáz szigetországi muszlim esküszik fel. Ez lenne a bevándorlókra hihetetlenül nyitott nyugati társadalmak integrációs sikere? Meg az, hogy a kétszázötvenezres dél-yorkshire-i Rotherhamban 1997 és 2013 között több mint 1400 gyereket ért szexuális bántalmazás, miközben a hatóságok félrenéztek, mivel az elkövetők többsége pakisztáni fiatal férfi volt, és ki akarna rasszistának mutatkozni, megtörve ezzel a város „nemzetiségek közötti békéjét”? S talán az amerikai életforma Óperencián túli terjesztése előtt is érdemes azon elgondolkodni, hogy miért van több mint ötszáz amerikai állampolgár az iraki terroristák között, és miért kell Nemzeti Gárdát vezényelni fekete többségű kisvárosok utcáira.