Orbán igen, Castro nem?

Meghalt egy milliók életét megnyomorító, a szabadságot az elviselhetetlenségig korlátozó, kegyetlen diktátor, Junckernek pedig nem ez, hanem a hős szó jut róla eszébe…

Fidel Castro a népe szabadságáért fegyvert ragadó, az Egyesült Államok üzleti és politikai elnyomásától függetlenedni akaró sikeres forradalmár-politikus volt, aki az évtizedek során olyan embertelen diktatúrát épített ki, amelyben százezreket öltek meg vagy zártak börtönbe pusztán azért, mert másként gondolkodtak. Vagy mert nem voltak a hatalomhoz lojális, hithű marxisták. Nem első példája ez a történelemnek, amelyben egy, a szabadságot kivívó gerillából nem hős népvezér, hanem gyűlölt diktátor lesz, miután hatalomba kerül. Halála után pedig, ahogy ez szintén lenni szokott, morális és politikai vita bontakozott ki a megítéléséről. Elsőként jött Juncker, aki ugye a demokrácia kérlelhetetlen bajnoka, és „sokak számára” történelmi hősnek nevezte Fidel Castrót. Kíváncsi lennék, hogy kit, kiket takar a „sokak” szó az elnök lakonikus tömörségű mondataiban. Bár Juncker esetében sokszor előfordult, hogy hirtelen tett nyilvános nyilatkozatait a bizottság szóvivőjének korrigálnia kellett a diplomáciai és a politikai botrányok miatt, most mégsem ez történt. Sőt, inkább a bizottságban más nézetet képviselő svéd Cecilia Malmström kereskedelemügyi biztos szavaitól, miszerint Castro mégiscsak diktátor volt, határolódott el hivatalosan is a külügyi szóvivő.

Az esetnek azonban van némi pikantériája. Juncker ugyanis számtalan esetben féltette úgy más politikusoktól a demokráciát – vagy éppen aggódott a „fékek és ellensúlyok” miatt –, hogy ő közben nem választott testület vezetője volt. Azaz, az ő politikai hatalma cseppet sem a nép által született, és sokak szerint nem is a népért van. Persze ez utóbbi vitatható, de annyi biztos, hogy az Európai Bizottság elnökeként sok esetben lépte már át a szerződések által ráruházott jogokat, amikor a politizálás mezejére lépett. Arra a kritikára pedig, hogy nem a nép szabad választásából kerül egy bizottsági elnök a vezetői székbe, pironkodva mindig azt a tankönyvízű választ kapjuk, hogy bár létezik egyfajta „demokratikus deficit” az unióban, de a folyamat, az Európai Parlament erősödése mégiscsak a „helyes” irányba mutat.
Hamis és cinikus válasz egy hamis és cinikus rendszerből!

Mint ahogy az is, hogy Orbán Viktor diktátor, Castro pedig nem! Persze csak tréfásan mondja ezt Juncker, de a zrikálás mögött bizony ott vannak a komolyan vehető és vitathatatlan kritikák is, illetve a bizottság részéről érkező hamis értékítéletek. Mert az unió urai szerint mindaz, ami nem liberális, nem is lehet demokratikus… Játék lenne csupán a szavakkal mindez? Nem hiszem. Az ilyen értékítéletek komoly politikai munícióként szolgálnak a mindenkori ellenzék számára. Olyan gittként, amely könnyen alakítható, formálható és persze rágható, illetve még könnyebben használható általános megbélyegzésre. A szavak vagy a világlátásbeli különbségek mögött pedig nehéz nem meghallani az anyagi érdekek, a pőre pénzügyi hatalmi erők hangját.

Azt mindenesetre kijelenthetjük, hogy habár a liberalizmus és a demokrácia nem azonos fogalom, a klasszikus liberalizmus normáit, a véleménynyilvánítás, a szólás- és a sajtószabadságot, a vallási toleranciát, vagy a magántulajdon szentségét azonban minden demokrácia az alapjaivá, mondhatni, hogy politikai minimummá tette a 20. században. Így van ez Európa legtöbb országában és így van ez Magyarországon is. (Kubában nem így volt…) Azonban a liberálisok nem érezték úgy, hogy ezzel betöltötték volna történelmi küldetésüket, így újabb és újabb ügyeket vállaltak fel; olyanokat, amelyek az egyén autonómiáját végtelenítik tovább, ezáltal lebontanak minden természetes vagy hagyományos közösséget. A nemzetet, a családot vagy a történelmi egyházak hitbeli közösségeit. Ezzel szemben pedig tovább harcolnak a melegjogokért, a kábítószerek legalizálásáért, a multikulturális társadalomért, a gazdasági versenyfutás teljes korlátok nélkülivé tételéért. És így tovább… Folytatva a modern liberalizmus szélsőséges politikai ügyeit, amelyek bizony megjelentek a klasszikus bal- és jobboldali politikai ideológiákban is.

Aki ezeket nem követi, vagy ha ország politikai vezetése ezekért nem tesz meg mindent – nem demokrata. Az tekintélyelvű diktátor. Még ha vér nem is tapad a kezéhez. (Castróéhoz tapadt…) Így érünk el ahhoz az ellentmondáshoz, hogy a modern liberális elveket felvállaló, a nemzetállamokkal szemben fellépő bizottsági elnök, akit nem a nép választott, sokszor diktátornak bélyegzi Orbán Viktort, mert nem „töltögeti” modern liberális elvekkel a létező demokráciát; míg egy vitán felül álló diktatórikus elnököt „sokak szemében” hősnek nevez…

De a kérdés megmarad: Kik azok a „sokak”? Esetleg Juncker is köztük van? Mert azt tudtuk, hogy Magyarországon sok az olyan kommunistából lett liberális, aki még szíve mélyén nosztalgiát érez a marxizmus iránt, de azt, hogy az uniós intézmények is tele lennének effajta hatvannyolcas neomarxistákkal, ilyen köpönyegforgatókkal, nos… ezt azért eddig csupán sejtettük. Most már tudjuk is!