Önsorsrontás ukrán módra

Ukrajna most igen alkalmatlan időpontban hódol gyűjtőszenvedélyének: megcsonkított területén évek óta zajlik egy olyan polgárháború, amely minden erejét leköti, gazdasága a mélyben, a társadalmi feszültségek ellenben a csúcson. Érthető, hogy Ukrajna az oroszoktól való permanens rettegés közepette meg akarja valahogyan erősíteni nemzeti öntudatát. Az, hogy erős gyanakvással kezeli az orosz ajkú lakosságát, még írható ennek számlájára, bár kérdéses, hogyan akarja hűségüket biztosítani új, kirekesztő jogszabályaival, amelyekkel kivérezteti iskoláikat, elnémítja anyanyelvüket, a tervezett állampolgársági törvénnyel pedig elvenné legális státusukat. Ami érthetetlen, hogy Kijev ezt a paranoiát kiterjeszti azokra a nemzeti kisebbségekre is, amelyek térségbeli jelenléte időben jóval megelőzi az ukrán államét – értsd: stabilabb annál –, s amelyek anyanemzeteinél, Budapesten, Varsóban, Bukarestben és Szófiában eddig kilincselt a hőn áhított európai integráció érdekében. Arra meg már szavak sincsenek, hogy számos nemzetközi bírálat és a Velencei Bizottság dörgedelmei ellenére szeptember 25-e óta nem bír felébredni a homogén ukrán nemzetállam mítoszából, s erőlteti a diszkriminatív oktatási törvényt.

Bár az érintett államok többsége visszafogottabban kritizálta, a lengyelekkel pedig sikerült különalkut kötniük, Porosenkóék rossz lóra tettek, amikor azt gondolták, hogy Budapest is meghátrál majd. A bizantinus politika szeret kifárasztásra játszani, addig hajtogatják mosolyogva a mantráikat – hiszen mi egyetértünk, nem lesz itt semmi baj, megoldjuk okosba’, kár a sok feszültségért, mi csak jót akarunk –, amíg a tapasztalatlanabb diplomaták be nem adják a derekukat. Az ukrán külügyminiszter, Pavlo Klimkin most is folyamatosan próbálta puhítani a magyar álláspontot, de hiába. Szijjártó Péter ezúttal Párizsban Wess Mitchell amerikai külügyi államtitkár előtt ismételte el Klimkinnek, hogy Magyarország addig nem engedi tovább az európai úton Ukrajnát, amíg az nem tanul meg európaiként viselkedni. Jelesül, amíg Kijevben olyan oktatási törvényt nem hoznak, amelyre az érintett kárpátaljai őshonos magyarság rá nem bólint. Márpedig ha ezt látva a térségbeli politikát jól ismerő Mitchell is úgy dönt, hogy Ukrajna maga fékezi saját uniós integrációját, hogy hátba szúrja támogatóit, azzal Porosenkóék egyetlen erős szövetségesükkel kezdik kihűteni a viszonyt.

Kijev Washington támogatása nélkül semmi, felbosszantott szomszédai gyűrűjében egyértelmű, hogy az oroszok azt csinálnak vele, amit akarnak, új amerikai páncéltörők ide vagy oda. Az Ukrajna felosztásáról szóló orosz opciók egyre kevésbé tűnnek hagymázas álomnak – ha egy ellensége meggyengítéséről van szó, bízhatunk a Kreml elvek iránt mutatott legendás rugalmasságában. „Nem tiltakoznék amiatt, ha Ungvár felett magyar zászló lengene” – ezt sem a félbolond Zsirinovszkij mondta egy hete, hanem Oleg Bondarenko orosz sztárpolitológus. S ami azt illeti, ezt talán a magyar átlagbér negyedét kereső ungvári ruszinok sem bánnák. Magyarország kitartóan viszi a pénzt és ellátmányt az országrészbe, s tömve vannak a kárpátaljai magyar nyelviskolák – ukránokkal. Onnan nézve Magyarország prosperáló és békés ország, az egykori Osztrák–Magyar Monarchia iránti nosztalgia pedig a helyzet romlásával párhuzamosan erősödik.

Kijevnek nem ártana levonnia a tanulságot: Ukrajnának nem kellenek új ellenségek.