Senkit nem lepett meg különösebben, hogy Ferenc pápa Áldott légy, Uram! kezdetű, minap bemutatott második enciklikáját sorra üdvözölték a környezetvédelmi szervezetek. Hiszen a valóban újszerű egyházfői írás a teremtett élet védelmére szólít fel valamennyiünket, keresztényeket és nem keresztényeket egyaránt. Rögzíti: a huszonnegyedik órában vagyunk, s ezt a súlyos megállapítást alaposan meg is indokolja. Valóban, kár lenne tagadni, hogy az emberiség elkezdte felélni a jövőjét, a Föld erőforrásait helytelenül és pazarlóan használja, miközben rombolja a környezetét. Hogy az elmúlt évtizedek olykor megmagyarázhatatlan és váratlan természeti tragédiái vagy éppen a sarkköri olvadás mennyire az emberi beavatkozások következménye, arról azért komoly tudományos viták is folynak, ám elég megnézni mondjuk egy kínai ipartelepről készült felvételt, hogy tudjuk, ez bizony pusztító erőszak.
Mondhatni tehát, hogy a Föld védelméért síkra szállni, bár kötelesség, egyben közhelyes lépés. Ferenc pápa azonban az Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát idéző című enciklikával nem pusztán egy újabb agitációs röplapot tett le az asztalra, hanem jóval többet. Ahogy korábban a melegekkel kapcsolatos, empatikus, ám az egyház tanításához ragaszkodó szavait oly sokat félreértelmezték, mintha ez történne a mostani dokumentummal is.
Az egyházfő ugyanis nem csupán a növényekről és az állatokról, hanem a velük együtt élő emberről is értekezik. Nem választja szét a két „társaságot”, sőt, aláhúzza, hogy a keresztény gondolkodás visszaadja az embernek a többi teremtmény fölötti, különleges értékét. Szerinte ráadásul nem lehet hiteles a bensőséges egység érzése a természet többi lényével, ha ugyanakkor szívünkben nincs gyöngédség, részvét és aggodalom az emberi lények iránt. Az enciklika kitér a szegénység elleni küzdelemre és az emberi méltóság tiszteletére, ahogy arra is, párbeszédre van szükség ahhoz, hogy eredményeket tudjunk elérni. A különböző vallások képviselőinek szót kell érteniük egymással, különben nem jutunk előre.
A Twitter nevű közösségi oldalon aztán a szentatya rövid, tömör üzenetekbe foglalta össze gondolatait, ezeket is érdemes szemügyre venni. „Minél nagyobb az emberek szívében az üresség, annál több dolgot akarnak megvenni, birtokolni és fogyasztani. Mindenekelőtt arra van szükség, hogy az emberiség megváltozzon” – írja a világhálón. Kikel a relativizmus kultúrája ellen is, mondván, az késztet arra, hogy az ember puszta tárgyként kezelje a másikat.
Vagyis minden rossz, ami rombolja a Földet, valójában abból fakad, hogy az ember letért a helyes útról. Önmagát szolgálja, nem a másik embert és az őt körülvevő közösséget. Önzők és individualisták lettünk, akiknek a félremagyarázott szabadság a legfontosabb érték. Ebből fakad a fogyasztói társadalom kialakulása, s a túlhajtott ipari és kereskedelmi tevékenység, amely ezt a modern kényelmet kiszolgálja, miközben a perifériára szorítottakkal mit sem törődnek az „erősek”. Akik nagyobb gazdasági vagy politikai erőforrással és hatalommal rendelkeznek, úgy tűnik, főleg a problémák álcázására vagy a tünetek elrejtésére összpontosítanak – magyarázza Ferenc pápa, s bizony, ebben a leírásban hamar ráismerhetünk a világot oly sokszor kioktató Egyesült Államokra – vagy éppen az emberi életet nem túl sokra tartó Kínára.
A teremtett világ védelmére tehát nem holmi liberális okfejtésből fakadóan buzdít a katolikus egyház feje, hanem abból, hogy mivel Isten teremtette, a Föld szép és jó. Akárcsak a rajta élő ember, akinek végre ki kellene lépnie az „önpusztítás spiráljából”. Legalább kétezer éves gondolat, jóval Rousseau előtt megszületett.
Mostanában a legforróbb politikai kérdés, hazánkban és Európában, hogy mi legyen a bevándorlókkal. Ferenc pápa nem akar zárt ajtókat az országok között, ezt nemrég világossá tette. Ám mostani enciklikája mintha arra is utalna: ne csak akkor kezdjünk el aggódni a szerencsétlen sorsúakért, amikor – úgymond – látókörön belül kerülnek, vagyis már az ajtón dörömbölnek. Talán inkább az otthonukban kellene számukra reményteljesebb jövőt biztosítani, s nem háborúkat és forradalmakat szabadítani rájuk. Elképzelhető, hogy ezzel már elkésett a felvilágosult Nyugat. De ha a világ dolgaira befolyással bíró nagyhatalmak kicsit is komolyan vennék a szép csendben egyébként újra üldözötté vált keresztény közösség vezetőjének szavait, azért mégis csak tehetnének egy próbát.
A jövő mellett saját méltóságunk forog kockán.