Önkéntes illúzió

Félek a szociáldemokratáktól, még ha ajándékot hoznak is. Vajon kellemes csalódást okoz most Martin Schulz?

A német szocdem politikus úgy dicsérte meg a visegrádi állásfoglalást, hogy jobban esett volna a bírálat. Schulznak megtetszett a „rugalmas szolidaritás” elképzelése, ami a visegrádi papír szerint annyit tesz, hogy mindenki úgy segít a migrációs válság kezelésében, ahogy lehetőségei és tapasztalatai engedik. Ach so! – kiálthatott fel Schulz e szavak hallatán, hiszen ez nem más, mint önkéntes kvóta!

Elméletet is talált ehhez az értelmezéshez, szerinte ugyanis nyilvánvalóan a szlovák és a cseh vezetés vette rá a magyart és a lengyelt, hogy puhítson a makacs kvótaellenességén. Természetes, hogy Schulz a két szociáldemokrata visegrádi vezetőből nézi ki a több bölcsességet, és az is, hogy a kvóta támogatásának értékeli azt a mondatot is, hogy mindenféle elosztási mechanizmus csak önkéntes lehet.

A visegrádi állásfoglalás migrációról szóló részét nem érdemes túldimenzionálni. Angela Merkel és Francois Hollande célja az egység demonstrálása volt, s informális lévén, a semmilyen érdemi döntést nem hozó csúccsal, Robert Fico pedig már önmagában attól boldog lehetett, hogy Pozsonyban gyűltek össze a szlovák uniós elnökség ideje alatt. Siker, egység, előrelépés – ezt kellett hangsúlyozni, és ehhez csatlakozott a visegrádiak nem túl konfrontatív, de teljesen józan álláspontja. A rugalmas szolidaritás az, hogy mindenki úgy segít, ahogy tud, az egyetlen erkölcsileg és politikailag vállalható kiindulópont, minden másról beszélni sem érdemes – legalábbis akkor, ha látjuk még értelmét az Európai Uniónak, sőt, úgy általában, Európának, és nem csak kihúzni akarjuk valahogy az elkerülhetetlen összeomlásig. Schulz nem erről a támadhatatlan evidenciáról akar „párbeszédet kezdeni”, ahogy mondta, hanem abban bízik, hogy belepuhulnak a visegrádiak a menekültek elosztásába.

Az elosztás pedig Schulz szerint továbbra is jó ötlet, idézem, „fel sem tűnne” az uniónak, szétszórnának a tagországok között egymillió embert. Csak néhány kínos tény felett kell elsiklani ahhoz, hogy ez ne hangozzék hülyeségnek. Ott van például a tapasztalat, hogy sem önkéntes, sem kötelező kvótával nem sikerült eddig elosztani nem hogy egymillió, de százezer embert sem, mert a tagállamok nem akarják, és még azok sem teljesítik a vállalásaikat, akik egyszer már igent mondtak. Aztán ott van például az a szintén nem elhanyagolható tény, hogy a menekültek nem akarják, hogy elosszák őket. A Lettországnak kiosztott huszonhárom menekültből szinte mindannyian elmentek Németországba, és ezen valószínűleg egy másodpercre sem lepődött meg senki. Azért ment Németországba és a skandináv országokba több mint egymillió ember, mert oda akart menni. Ha Lettországba vagy Portugáliába akart volna menni, akkor már eredetileg is oda ment volna. Ennyi.

Ha kvótában gondolkodunk, akkor tudomásul kell venni azt a kínos tényt, hogy önkéntes kvóta egyszerűen nincs és nem is lesz. Tessék-lássék módon néha elutaztatnak pár menekültet egyik országból a másikba, de teljesen irreális azt várni, hogy ha minden tagállam mond egy számot, hogy nála hányan férnek el, akkor a végén kijön a létszám. Kvótát csak kötelezően lehet csinálni, kimatekozni, hova hány embert szánnak és aztán nyomásgyakorlással, zsarolással, büntetéssel ráerőltetni a tagállamokra. Természetesen nem ezt kell tenni, félreértés ne essék, de lássuk be – minden más önámítás.

Az Európai Bizottság, amely ebben a kérdésben elég schulzosan gondolkodik, bevallottan nem tett le a kvótáról, sőt az állandó és automatikus elosztási rendszerről. Ahogy Schulz gesztusait nem tanácsos tárt karokkal fogadni, úgy Jean-Claude Juncker múlt heti szavainak az önkéntességről is korai volt örülni.
Az Európai Bizottság azért ragaszkodik az elosztási rendszerhez, mert abban a világnézetben, amelyben a bevándorlás megállítása nem az első és alapvető cél, ott valóban a kvóta az egyetlen válságkezelési lehetőség. Százszor is elmondhatjuk, hogy bármilyen elosztásról, teherátvállalásról csak akkor lehet szó, ha nem jönnek többen. De hiába mondjuk, hiszen a brüsszeli fejekben már réges-régen nem az a gondolat, hogy egy adott menekültcsoportot kell elosztani, hanem az, hogy az összes utánuk következőt.

Schulz szerint a jelenlegi drámai helyzetben mérsékelt beszédre van szükség. Hát, Herr Schulz, megpróbálom a lehető legmérsékeltebben mondani: Nem akarjuk menedzselni a bevándorlást – meg akarjuk szüntetni.

Mert a bevándorlás Európa vége.