Vélemény és vita
Önjelölt messiások
A választók nem olvasnak politikai programokat. Inkább hallgatják a leegyszerűsített célokat
Elöl Botka László, utána Vona Gábor, őutána Szél Bernadett és Karácsony Gergely; esetleg Gyurcsány Ferenc? Még valaki? Csak bátran, csak bátran! Lássuk csak a menetelő sort.
Határozottan kijelenthetjük, hogy most már több miniszterelnök-jelölt tolakszik be az egyre hosszabb sorba, mint ahány párt saját erőből be fog jutni a parlamentbe. Nem is szólva az ellenzéket egy-egy balhé mellett összerántani képes Gulyás Mártonról, vagy a magyar politikai élet leggátlástalanabb figurájáról, Juhász Péterről, no meg a nagy túlélőkről, Fodor Gáborról és Bokros Lajosról. Fura, ugyanakkor nem szokatlan helyzet. A magyar belpolitikai folyamatokat nézve, mondhatni szokványos esemény. De mintha továbbra is a kabátot próbálnák a gombhoz varrni. Vagy mégsem?
Ha a politikaelméletek érzelmi alapú kutatásait nézzük, amelyek ugyan sosem mérhetők meg pontos számokkal, mégis alátámaszthatók a múltbeli tapasztalatokkal, akkor azt mondhatjuk, hogy nem badarság az, ha egy párt egy-egy személyt, pontosabban vezetőt „épít fel” a közvélemény előtt, inkább helyezi arra az illetőre a hangsúlyt, aki majd képviseli a pártja politikáját, mintsem csupán a terveivel és a céljaival állna elő. A választók ugyanis nem olvasnak tömegesen politikai programokat. Inkább hallgatják a leegyszerűsített célokat, víziókat, esetleg a (hihető vagy hihetetlen) ígéreteket, és hisznek vagy sem azoknak a politikai vezetőknek, akik ezeket sulykolják.
Így azt is lehetne mondani, hogy hajrá ellenzéki pártok, hajrá miniszterelnök-jelöltek! Minél többen menetelnek, annál több közül válogathatunk majd. És ez jó, hisz demokrácia és pluralizmus van.
Ennek ellenére azonban jogos a téma humoros taglalása. Hisz röhejszámba mehet az, hogy az egyszázalékos népszerűségi mutatókat sem elérő Karácsony Gergely, vagy az öt százalékhoz nyögve és Ron Werberrel együtt izzadva igyekvő Szél Bernadett is azelőtt kiáltja ki magát jelöltnek, hogy erre a választópolgárok bármilyen okot is adtak volna. Azaz mintha a valóságtól elrugaszkodva állnának előttünk ígéreteikkel, mintha inkább tűnnének önjelölt messiásoknak eme nemes lelkű személyek.
De nincs ez másképp a politikai kalandor, az igazi köpönyegforgató Vona Gáborral, vagy a mindenkivel összefogni akaró, mégis mindenkivel a port összerúgó, egye inkább a balliberális oldalt az óvodai homokozó pitiáner perlekedései közé taszító Botka Lászlóval, aki éppen most állt elő „nagyvonalú” ajánlatával. Amely szerint legyen közös listán az MSZP, a DK, az Együtt, a Párbeszéd, az LMP és a Momentum; a lista felét pedig a szocialisták adnák, míg a maradékon veszekedjenek csak a többiek. Fognak is. De Botkával is! A sorban pedig folytatódik a lökdösődés.
Azt azonban egyik önjelölt tolakodó sem veszi észre, hogy ha a választók többsége nem hiszi azt el, hogy közülük bármelyik is képes megfelelően és elég ügyesen kormányozni, nemzetközi színtéren tárgyalni, a nemzet problémáit kezelni és valamiféle hihető jövőbeni célt, víziót, tervet hitelesen kínálni, akkor a miniszterelnök-jelöltsége pünkösdi királyság marad csupán. Legfeljebb a politikával napi szinten foglalkozó, érdeklődő, biztos szavazót tudják maguk mögött – de abból is csupán azt, aki lojális maradt még a pártjához, a politikai közösségéhez.
A többi eltűnik, elenyészik és elmúlik. Elmúlik, akár a miniszterelnök-jelöltté váló személy hirtelen jött érdekessége. És marad a nevetséges sorban állás. Amelyről egyre inkább Örkény egyik egyperces példázatának vége juthat az eszünkbe, amely ugyan más célzattal íródott, de örök érvényű mondanivalója, a nagy büdös semmi felé menetelő szimbolikus szereplők sorának látványa minden hasonló történelmi helyzetre ráillik. Így:
„Elöl a tojás, utána Berengár király, őutána a fél bicikli, aztán Jézus Mária Szent József és Bertolt Brecht, utoljára Takariko Kiriwi, a szemüveges asztalitenisz-világbajnok. Mennek, mennek, mendegélnek. Mennek, mennek, egy szót se szólnak. Még ma is mennek, ha meg nem haltak.”
Határozottan kijelenthetjük, hogy most már több miniszterelnök-jelölt tolakszik be az egyre hosszabb sorba, mint ahány párt saját erőből be fog jutni a parlamentbe. Nem is szólva az ellenzéket egy-egy balhé mellett összerántani képes Gulyás Mártonról, vagy a magyar politikai élet leggátlástalanabb figurájáról, Juhász Péterről, no meg a nagy túlélőkről, Fodor Gáborról és Bokros Lajosról. Fura, ugyanakkor nem szokatlan helyzet. A magyar belpolitikai folyamatokat nézve, mondhatni szokványos esemény. De mintha továbbra is a kabátot próbálnák a gombhoz varrni. Vagy mégsem?
Ha a politikaelméletek érzelmi alapú kutatásait nézzük, amelyek ugyan sosem mérhetők meg pontos számokkal, mégis alátámaszthatók a múltbeli tapasztalatokkal, akkor azt mondhatjuk, hogy nem badarság az, ha egy párt egy-egy személyt, pontosabban vezetőt „épít fel” a közvélemény előtt, inkább helyezi arra az illetőre a hangsúlyt, aki majd képviseli a pártja politikáját, mintsem csupán a terveivel és a céljaival állna elő. A választók ugyanis nem olvasnak tömegesen politikai programokat. Inkább hallgatják a leegyszerűsített célokat, víziókat, esetleg a (hihető vagy hihetetlen) ígéreteket, és hisznek vagy sem azoknak a politikai vezetőknek, akik ezeket sulykolják.
Így azt is lehetne mondani, hogy hajrá ellenzéki pártok, hajrá miniszterelnök-jelöltek! Minél többen menetelnek, annál több közül válogathatunk majd. És ez jó, hisz demokrácia és pluralizmus van.
Ennek ellenére azonban jogos a téma humoros taglalása. Hisz röhejszámba mehet az, hogy az egyszázalékos népszerűségi mutatókat sem elérő Karácsony Gergely, vagy az öt százalékhoz nyögve és Ron Werberrel együtt izzadva igyekvő Szél Bernadett is azelőtt kiáltja ki magát jelöltnek, hogy erre a választópolgárok bármilyen okot is adtak volna. Azaz mintha a valóságtól elrugaszkodva állnának előttünk ígéreteikkel, mintha inkább tűnnének önjelölt messiásoknak eme nemes lelkű személyek.
De nincs ez másképp a politikai kalandor, az igazi köpönyegforgató Vona Gáborral, vagy a mindenkivel összefogni akaró, mégis mindenkivel a port összerúgó, egye inkább a balliberális oldalt az óvodai homokozó pitiáner perlekedései közé taszító Botka Lászlóval, aki éppen most állt elő „nagyvonalú” ajánlatával. Amely szerint legyen közös listán az MSZP, a DK, az Együtt, a Párbeszéd, az LMP és a Momentum; a lista felét pedig a szocialisták adnák, míg a maradékon veszekedjenek csak a többiek. Fognak is. De Botkával is! A sorban pedig folytatódik a lökdösődés.
Azt azonban egyik önjelölt tolakodó sem veszi észre, hogy ha a választók többsége nem hiszi azt el, hogy közülük bármelyik is képes megfelelően és elég ügyesen kormányozni, nemzetközi színtéren tárgyalni, a nemzet problémáit kezelni és valamiféle hihető jövőbeni célt, víziót, tervet hitelesen kínálni, akkor a miniszterelnök-jelöltsége pünkösdi királyság marad csupán. Legfeljebb a politikával napi szinten foglalkozó, érdeklődő, biztos szavazót tudják maguk mögött – de abból is csupán azt, aki lojális maradt még a pártjához, a politikai közösségéhez.
A többi eltűnik, elenyészik és elmúlik. Elmúlik, akár a miniszterelnök-jelöltté váló személy hirtelen jött érdekessége. És marad a nevetséges sorban állás. Amelyről egyre inkább Örkény egyik egyperces példázatának vége juthat az eszünkbe, amely ugyan más célzattal íródott, de örök érvényű mondanivalója, a nagy büdös semmi felé menetelő szimbolikus szereplők sorának látványa minden hasonló történelmi helyzetre ráillik. Így:
„Elöl a tojás, utána Berengár király, őutána a fél bicikli, aztán Jézus Mária Szent József és Bertolt Brecht, utoljára Takariko Kiriwi, a szemüveges asztalitenisz-világbajnok. Mennek, mennek, mendegélnek. Mennek, mennek, egy szót se szólnak. Még ma is mennek, ha meg nem haltak.”