Önértékelés

Megjelent nálunk egy interjú Roxana Tudorral, egy bukaresti reklámmenedzserrel, akit egy balesete utáni lábadozásakor egy magyar dalnak köszönhetően olyan spirituális élmények értek, amelyek hatására úgy érezte, magyarrá kell válnia. Intenzív magyartanulásba fogott, s azóta kitartóan halad a világ egyik legnehezebb nyelve elsajátításában. Magyar barátokra tett szert, magyar ételeket főz, magyar dalokat énekel – mindezt a bukaresti szembeszélben, kétmillió román között, vállalva az államnemzet tagjainak lenézését, legyőzve családja és barátai rosszallását.

Az interjú során hosszan ecsetelte nekem, milyen nyitott lélekkel, ölelésre tárt karokkal fogadták őt a magyarok, hogy mindenhonnan csupa jót kapott. Eddig. Amint megjelent a cikk, a 444 otrombán kajánkodó felhanggal átvette az írást „Ráesett egy könyvespolc a román nőre, és magyarrá változott” címmel, rá-adásul másvalaki kellően előnytelen fotójával illusztrálták.

Kíváncsi lennék, hogy vajon egy nemváltó személlyel készült interjút is így szétcincálták volna, kételkedve az illető ép elméjében? Vagy az a fajta identitásváltás automatikusan liberális szentség és bátor kiállás, mint a 444 szerint „történelmet író” első nyíltan transznemű amerikai képviselő(nő) sztorija?

Egyébként a progresszív-elfogadó 444 cikke alatti hozzászólásokban bőszebb románozás ment, mint a Kuruc.infón annak fénykorában; s ugyanez folytatódott a Facebookon, egészen váratlan emberek részéről is. Egy jobboldali publicista például megvetően leárulózta Roxanát. Gratulálok, az ilyen szemléletnek köszönhetően asszimilálódtak olyan tömegben a románok Erdélyben, hogy az ma is Magyarország része… így volt, nem? De kezet ráznék azokkal is, akik román ügynököt gyanítottak benne. Roxana tényleg az: román állampolgárságú, s egy reklámügynökségnél dolgozik.

Története persze tele van giccsesnek tűnő részletekkel. Egy Zámbó Jimmy-dal hatására való megtérés, a nagy érzelmi átélés, a magyar színekre való örömteli rádöbbenés harsány a mi szürke, hétköznapi trikolórunkhoz képest. De valóban ott tart a nemzeti önbecsülésünk, hogy kinevetjük az ilyet? Azt gondoljuk a kultúránkról, hogy elment az esze annak, aki megszereti, vagy csak alantas célok érdekében tettetheti rajongását? Tényleg gúnyt kell űzni abból, ha ezer elrománosodó magyar mellé jut végre egy elmagyarosodó román?

Tartok tőle, ők nem értik a lényeget. Mindezzel nem csak Roxanának ártunk, ha így gondolkodunk magunkról, és pofonnal válaszolunk a baráti ölelésre, önmagunkat ítéljük örök szeretetlenségre.