Önerőből elégtelen

Dokumentumfilm-rendezők, producerek, alkotók, ismeretterjesztős szakemberek, játékfilmesek ültek ott. A tájékoztató végén elhangzott a kérdés: nos, szóljunk hozzá. Ilyen csönd ritkán van. Pedig a szakma tele van napi problémákkal. De most részben választ kaptak ezekre, és ettől néma maradt mindenki. Mi történt előtte? Kiderült, hogy elkészítették a Médiatanács új honlapját, melyet bemutattak, és ami kiváló. A Filmarchívum soha nem látott méretekben töltötte fel anyagait úgy, hogy bármelyik dokufilmes hozzájuthat, használhatja. Nem kell napokig kutakodni a poros tekercsek között. Egy kattintás, és kész. Könnyítettek a szabályzókon. Megtartják azt a jó szokásukat, hogy a zsűri által érdemesnek tartott pályázatok alkotóit behívják beszélgetésre. Ezzel nem lesz arctalan a döntés.

Valóban huszonegyedik századi pályázati eljárások készülnek, mindent ural a netes megoldásözön, a kész filmeket promotálják, szervezik a fesztiválszerepléseket. Legutóbb egy nagyon jól sikerült animációs fesztiválon Japánban taroltak a magyar alkotók. A Médiatanács készen áll ilyenekre. Ott ült a pulpituson öt elégedett, lelkes vezető. És szemben velük százötven szkeptikus alkotó, csöndben, szomorúan. Vitézy László pedig arra biztatta őket, nézzék egymás műveit, alkotásait. Itt lesz a Filmhét, amiről szintén elhangzott a tájékoztató, ott is számtalan dokumentumfilm és egyéb lesz látható. „Nézzétek egymást, ne csak a saját filmetekre üljetek be” – biztatta őket Vitézy, a rendező. Ettől is nagy csönd lett. Erre nem igazán gondolt senki.

Szomorú csapat ez, mert az elmúlt húsz évben nem sikerült rangjához méltó módon kezelni sem a dokufilm­készítőket, sem az animációs műveket. Pedig alkotó és mű sok van. Amíg a Magyar Történelmi Film Alapítvány működött, még volt némi remény. Ott még kereshettek valamit, legalábbis a film elkészülhetett. De az akkor még folyamatosan önmaga helyzetével bíbelődő közszolgálati televízió nem ért rá foglalkozni ezekkel a filmekkel megfelelő módon. Tizenvalahány évig tartott, míg vezetők hosszú sora közben topogott körbe. Meg kell-e felelni a kereskedelmi televíziók kihívásának, adjam-e a gagyit én is, mert úgy lesz támogatás? Szervezzek hasonló vetélkedőket, vegyem fel a kesztyűt, vagy ne. És akkor az évekig tartó személyzeti problémák. Hány emberrel és hogyan kell működtetni egy korszerű csatornát. Mindenki mondott valami okosat.

És eközben sok alkotóra, műre már nem jutott erő és idő. Kit érdekel, hogy egy frissen készült dokumentumfilmet milyen promócióval mutassak be? Hogy valódi rangot adjak annak, hogy elkészült egy új műalkotás. A producerek pályáztak, adták az alkotóknak a megnyert pénz egy részét, legtöbbször ők maguk sem látták a filmet. Nem egy alkotó panaszkodott erre. És akkor még régebben vissza kellett adni a kurátoroknak is valamennyit. Csak a lényeg szorult háttérbe. Az alkotó és a mű.

És ez a bizonytalanság, ez a nemtörődömség megteremtette a maga gyűlöletpiacát. Az alkotók egy része elkezdte egymást gyűlölni. Egzisztenciális haszna már régen nincs egy ilyen alkotásnak. Anyagi is alig. Ha
fizetnek, későn, és nem annyit, nem akkor, nem azért. Most pár éve ezzel a Mecenatúra Programmal elindult valami értelmes, de nagyon nehéz a hitehagyott embereket újra csatasorba állítani. És hogy nézzék egymás alkotását! Máshol ez természetes. Csak saját példámon, a színházon keresztül is: ha például Grazban vagy Várnában bemutató volt, az biztos, hogy megismerkedtem több színházigazgatóval, rendezővel, akik örülni jöttek arra az estére. Örülni, hogy egy másik színháznak, egy másik gárdának sikerült valamit ismét létrehoznia, egy előadást, egy műalkotás. Ez ünnep, ezen ott kell lenni. Aztán hogy mi a véleményem róla, ebben a helyzetben másodlagos. Arról majd holnap beszélünk. Ma ünnep van, együttlét, öröm. Itthon nagyon nagy meglepetés, ha megjelenik egy bemutatón valamelyik másik intézmény vezetője, rendezője, döntéshozója. Otthon van, és vudu babát bökdös, hogy lehetőleg minél rosszabbul sikerüljön a bemutató. Hátha ő ezzel nyer valamit. Nem lehet elmondani, milyen különbség ez. És persze itt van még nálunk a politikai különbözőség, hogy meg kell gondolni, „jó-e, politikailag helyes-e, ha én ott megjelenek, mi lesz, ha meglátnak…”

Láthatóan a Médiatanács vezetői ezzel a helyzettel szeretnének leszámolni. És Vitézy igyekezete is erről szól. De ehhez vissza kell adnia az alkotóknak a hitet. Hogy a pályázatok nincsenek előre lejátszva, hogy nem a korrupció dönti el, ki és mikor dolgozhat. Hogy együtt, egymás munkáit ismerve és szeretve valóban könnyebb a saját munkánkra is koncentrálni. Hogy épülni tudunk egymásból ilyen módon. Hajjaj, ez nagyon nagy feladat.

Nézem ezt a sok értékes, tehetséges embert fáradtan, kicsit talán koravénen, illúziók nélkül. Ennek az anyagilag tökéletesen szétvert alkotói seregnek nem mindig van több száz­ezre, vagy akár csak ötvenezre arra, hogy befizesse mint pályázati díjat vagy mint önerőt. És akkor jön a futkosás a producer után, aki ha ezt megteszi, cserébe mindig kér valamit, ami újabb megalkuvás. Kiváló rendező barátom odahajol hozzám, negyedszerre küldték vissza a pályázatát a Nemzeti Filmalaptól „formai okok” miatt. Ez a formai ok egyszerű: már egy forgatókönyv-fejlesztési pályázathoz is be kellene fizetni többszázezret. Nincs.

Most választások lesznek. De nem csak a választók bizalmát kell megnyerni, az talán könnyebb. Egy újat akaró vezetői csapatnak, Médiatanácsnak meg kell nyernie több száz alkotó bizalmát újból. Több száz már sokszor becsapott, megalázott alkotó művészember bizalmát. Én azt szeretném, sikerüljön. Azért, mert számomra ez lenne az igazi választási győzelem.