Pintér Balázs

Vélemény és vita

Oktatási víziók

Ha csak a tálalásra, divatos szóval a kommunikációra figyelünk, két eltérő kép tárulhat elénk az oktatásügyről.

A kormány szerint minden területre több pénz jut a következő évben: a pedagógusok vastagabb borítékot vihetnek haza, az állami intézményfenntartón keresztül az általános és a középiskolák több pénzből gazdálkodhatnak majd, sőt felújításokra és eszközbeszerzésekre is nagyobb keret jut. Eközben mégis tüntetést trombitált össze a pedagógusok legnagyobb szakszervezete, amely ráadásul azt állítja, ha a költségvetés tervezetét jelen formájában fogadja el az Országgyűlés, az egyenesen katasztrófát okozna. A vészkiáltásokkal – éheznek a gyermekek! – meghirdetett rendezvény túl sok óvónőt, tanítót és tanárt nem mozgatott meg, és valódi érdeklődés hiányában a „liberálcivil” tüntetésekbe sem lehetett bekapcsolni. Pedig az erre vonatkozó szándék is felsejlett. Máskülönben mit keresett volna ott és miért szólalt volna fel az a Gulyás Balázs, akinek pedagógiai munkásságáról eddig nem sokat hallottunk? Annál inkább arról, hogy az MSZP-s Gurmai Zita fiaként miként mártózott meg a baloldali politika bugyraiban, s tűnt föl aztán az internetadó elleni tüntetések „civil” szervezőjeként.


Noha Gulyás próbálkozott gyújtó hangú beszédet mondani az „európai oktatás” melletti kiállásról, elég reménytelen vállalkozásnak tűnik bárkit is ilyen zászló alá toborozni manapság, amikor a nyugati oktatási rendszerhez az ember már sokkal inkább a „semlegesnemű” öltözők és illemhelyek rémképét, semmint Platón Államát vagy éppen a Fibonacci-számokat köti.

A szakszervezetekben és úgynevezett szakmai szervezetekben – különösen a jelentéktelenebbekben, de a liberális öntudattól igazán hangosakban – amúgy is igen sok a feszültség, minthogy korábbi – vélt – privilégiumaikat elveszíteni látják a Nemzeti Pedagógus Kar létrejöttével. Különösen azzal a helyzettel nem tudnak mit kezdeni, hogy a kar nem bólogatójánosként viselkedik, hanem igyekszik beleszólni az oktatáspolitikai döntésekbe, sőt el is várja a kormánytól, hogy még a beterjesztés előtt értesüljön a tervezett változtatásokról, és elmondhassa a véleményét. Eközben az említett szakszervezetek a legpesszimistább forgatókönyvekkel riogatnak megállás nélkül, iskolabezárásokról, elbocsátásokról beszélnek.

Vegyük most csak a középiskolai férőhelyek átalakításának tervét, amely legfeljebb egyes kormánytagok szavaiból hallható ki. Ezekre az elejtett megjegyzésekre azonban már utópisztikus víziókat építettek egyesek. Annak ellenére is, hogy Horváth Péter, a pedagóguskar gimnáziumi igazgatóként tevékenykedő elnöke is többször nyilvánvalóvá tette, hogy gimnáziumi osztályok megszüntetését és egyéb drasztikus lépéseket a kar semmiképpen sem támogatna. Erről feltehetően nincs is szó, hiszen erőből kormányzat ilyet nem tehet meg lesújtó következmények nélkül.

De térjünk vissza eredeti felvetésünkhöz, ahhoz, hogy miért lehet egymásnak ennyire ellentmondó képet mutatni a pedagógusok helyzetéről. Ennek egyik kiindulópontja talán az, hogy a béremelésük igencsak kétarcúra sikerült, és ez még akkor is így van, ha a puszta bértáblákat tekintve valóban komoly intézkedésről van szó. Csakhogy a béremelés nem egy lépésben történt meg, mivel a szakma által régóta várt életpályamodellhez tartozó új fizetéseknek elsőre csak a hatvan százalékát kapták meg a pedagógusok – a fennmaradó összeget 2017-ig egyenlő részletekben kapják meg. E „csúsztatott” emelés miatt állhatott elő az a nem túl szerencsés helyzet, hogy miközben mondjuk az óvodapedagógusok korábbi méltatlanul alacsony fizetésükhöz képest tényleg sokkal jobban keresnek, azoknak a tanároknak, akik a változások nyomán kevesebb pótlékot vihetnek haza, és akikre a cafeteriaelemek „jegelése” is vonatkozik, csupán kicsit emelkedett a bérük. Első körben ráadásul tiszta lappal indult mindenki, azaz a több fokozatot is tartalmazó előmeneteli rendszerben Pedagógus I. szintre került. Ez érthető belső feszültségeket okozott, amit kár lenne csupán kézlegyintéssel elintézni, még ha többen politikai célokra akarták is mindezt felhasználni. Több mint húszezer pedagógus – sokan közülük vért izzadva – épp a napokban készíti portfólióját, amely ahhoz szükséges, hogy Pedagógus II. legyen belőle – a hivatás csúcsát kifejezni akaró mester- és kutatótanár viszont még nincs is az új rendszerben. Eközben az óraszámok emelkedtek, a kötött munkaidő nőtt, az állami fenntartásba vétel nyomán pedig számos fejfájást okozó helyzettel találkozhattak a pedagógusok. Akik most ugyanazt hallják, mint már eddig sokszor: majd pár év múlva jobb lesz.

Fontos lépések történnek tehát, csakhogy a változások megviselik a szereplőket. A pedagógusokra egyre több papírmunka vár, egyre bonyolultabbnak tűnik a bürokrácia útvesztője. Az életpályamodellben például azok lehetnek legelőször mestertanárok, akik a pedagóguskar elnökének megfogalmazásával „kvázi hivatalnokként” vesznek részt a szakértői munkában, pedig a műhelyalkotó, kiemelkedő kutatói eredményt felmutató pedagógusokra is jó lenne mielőbb gondolni. És arra, hogy valóban a feladatukra, a jövő generációinak oktatására figyelhessenek.