Óbégatás

Heller Ágnes ennek a nemzeti közösségnek egy nemzetközileg is megbecsült, nagyszerű figurája, az ország egyik büszkesége. Legalábbis György Péter esztéta szerint, aki az ELTE tótumfaktumaként tartotta szükségesnek, hogy a ballib világ kissé megkopott fegyverével, az aláírásgyűjtéssel vágjon vissza Kovács Zoltánnak, amiért a kormányszóvivő öreg bigott kommunistának találta nevezni hőn szeretett eszmetársát. Kétségtelen, a bocsánatkérést követelő kiáltvány mégis csak barátibb eszköz a „haladáspártiak” részéről a revansra, mint annak idején mondjuk a gulag, vagy hogy közelítsünk a témához, a tanácsköztársasági halálosztagok voltak. A módszerek megújultak, a stratégia azonban valahol ugyanaz. György Péter megfogalmazása szinte hátborzongató: „Adnánk egy esélyt a kormányszóvivőnek.”

Összegezzük: Heller Ágnesről kimondani az igazságot, vagy csupán bármifelé kritikát megfogalmazni róla, nos, az nem fér bele az egyébként bukásra álló eszmeharcosok világképébe. Heller hiába bevallottan és büszkén a véreskezű kommunista, a Tanácsköztársaságban dicstelen szerepet vállaló Lukács György hithű tanítványa, a rákosista és a kádári elnyomás egykori szekértolója – igaz, később üldözöttje –, majd a marxizmusból sarjadó európai neoliberalizmus egyik kiemelt, a konzervatív oldalt mindig lekezelő, ha úgy tetszik, bigott stílusban ekéző példaképe, mindezt nem illendő felemlegetni vele kapcsolatban. Sőt.

Viszont ő akár Brüsszelben is tagadhatja a baráti kormány által elkövetett 2006. őszi brutalitásokat, járathatja le totálisan szubjektív érvek mentén bárhol a Fideszt, majd szorgalmazhat elvtelen kiegyezést a liberálisok és az addig neonácinak kikiáltott Jobbik között. Vagy nevezhet egyenesen pogánynak egy egész országot, zsarnoknak pedig hazája demokratikusan megválasztott miniszterelnökét. Az egész mostani történet ugyanis ezzel kezdődött, hiszen ballibék kedvenc filozófusa egy lengyel liberális lapnak nyilatkozva szidalmazta ismét a nagy mumust, azaz Orbán Viktort. És egy egész népet. Diktátorozni tehát belefér, nem sértő, sőt, ez maga a szólásszabadság és a független tudományosság. Fordítva azonban már nem. Az rezsim, az elnyomás, az fasisztoid embertelenség.

És itt most igenis mellékes körülmény, hogy egy kormányszóvivő reagál egy politikai vádaskodó sokadik beszólására, vagy akárki más. Ez arról szól, hogy a magyar kabinet részéről sem hangozhat el vélemény a kivételezettek kasztjához tartozó, minimum rovott múltú szekértáborharcossal kapcsolatban. Ez itt a sokat emlegetett, jól ismert kettős mérce, a maga teljességében.

Persze nézhetjük úgy is a napokban kibontakozó hisztériát, hogy valójában egy, a társadalmi többség által egyre inkább megvetett, a nyugati közvéleményben még nem elhanyagolható befolyással bíró, amúgy leszerepelt irányzat utóvédharcáról van szó. Gulyás Gergely miniszter ezt úgy fogalmazta meg, hogy a baloldali filozófus természetes közege a Farkasházy-féle szárszói találkozó vendégserege, e körön kívül legfeljebb az ellenében, így részben neki is köszönhetően majd’ hárommilliósra bővült Fidesz-szavazótábor egyben tartása miatt is fontos, hogy teret adjanak amúgy értékelésre méltatlan megnyilvánulásának. Ez a „szárszói kör” valójában önmaga ellensége, hiszen a folyamatos elhatárolósdival-tiltakozósdival kineveltek egy rájuk szinte már immunis politikai generációt.

Az egyetemi tanárként lényegében közpénzből heveskedő György Péter meg barátai, így a heveny fasisztázásra mindig kapható Radnóti Sándor óbégatására mind kevesebbek kíváncsiak. Mi pedig már kifejezetten unjuk ezt az öreg bigott kommunista stílust.