Obama, az álszent

Rendben, elfogadjuk. De ki védi meg az üldözött keresztény családok jogait, életét az erőszakos iszlámtól, és ki óvja meg Európát a terrortól?

„Határozottan az amerikai muszlim közösségek mellett állok abban, hogy visszautasítsuk azokat a hangokat, amelyek megpróbálnak megosztani bennünket, vagy megpróbálják korlátozni vallási szabadságunkat vagy polgári jogainkat” - írta Obama a ramadán ünnepének kezdetére időzített közleményében. Az elnök egyúttal bejelentette azt is, hogy muszlim vallású amerikaiakat lát vendégül a Fehér Házban. Tegye. Mert a nyugati civilizáció egyik legfontosabb vívmánya a lelkiismereti és vallási szabadság jogának deklarálása és érvényesítése. Mégis! Igen álszent tettnek tűnik mindez, hisz abban a történelmi folyamatban, amelynek jelen állomásán egyáltalán felmerülhet az, hogy az iszlám és keresztény alapú civilizációk megosztottak és bizonyos szinteken véres háborút folytatnak egymás ellen, Obamának tagadhatatlan felelőssége van.
A 2011-ben kirobbant „arab tavasz” nevezetű forradalomsorozat, amely sorra döntötte be a meglévő, nem éppen a liberális demokrácia elveinek alapjain álló, mégis, az országában rendet tartó és gazdasági fejlődést produkáló kormányokat - Tunéziától, Egyiptomon át Jemenig; Marokkótól Ománig -, s csak káoszt és a menekülő civilek milliót hagyta maga után.

Az ellenzéki megmozdulások, amelyeket az Egyesült Államok hol nyíltan, hol a felszín alatt, de mindvégig támogatott, sorozatban buktatták meg a fennálló politikai erőket, bízva abban, hogy demokratikus, liberális alapokon álló államalakulatok jönnek majd létre. Helyette azonban csak a káosz, a szélsőséges Nyugat-ellenes erők megerősödése, az Iszlám Állam kiteljesedése és a politikai zűrzavar maradt, aminek egyenes következménye a megindult migránsáradat és a civilizációk egymás ellen fordulása lett.

Az arab tavasz célja, azaz az erőszakos „liberális demokráciaexport” csődöt mondott. Bebizonyosodott, hogy az iszlám egyszerűen nem kompatibilis a liberális demokrácia szabályaival, nem tudja és nem is akarja befogadni a szabadságjogok nagy részét. Sőt, a hatás ellenhatásba váltott, az akciót reakció követte. Az erőszakos beavatkozás erőszakosabb ellenállást váltott ki, és csalódott milliókat taszított a szélsőséges iszlám szervezetek keblére. Kiprovokálta a világszintűvé váló erőszakos, véres dzsihádot. (Holott maga a dzsihád nem feltétlenül kell, hogy erőszakkal párosuljon.) Így elmondhatjuk, hogy az Egyesült Államok és annak vezetése felelős azért, hogy egyáltalán a nyugati világ és az iszlám mély szembenállása kialakult. Így voltaképp égbekiáltó álszentség, amikor Obama a muszlimok jogainak megvédéséről és a békés együttélésről beszél. Hiszen neki is oroszlánrésze volt abban, hogy egyáltalán kialakult ez a fajta szembenállás. Másrészről pedig, ha már ez az ellentét így kiéleződött, Obama megszólalása igencsak vérlázító „sajátjai” számára. Mintha a civilizációk egymással szemben állásában az ellenség jogai mellett állna ki, míg a „sajátjait” cserbenhagyja. Ez pedig felér egy haza- vagy pontosabban civilizációárulással.

Főként, ha közben a Közel-Keleten keresztény családokat, férfiakat, nőket és gyermekeket gyilkolnak meg hitük miatt. Ki fog az ő jogaikért síkra szállni? Ki fogja őket megvédeni? Euró­pa? Amerika? Obama?

Kifordult világ ez! A nyugati civilizáció morális válságba került, és annak politikai vezetői nemhogy önvédelemre rendezkednének be, de még az ellenség jogaiért állnak ki. Beszédes, hogy amíg a ramadán kezdetén Obama hangzatosan kiáll a muszlimok mellett, húsvétkor arra szólította fel a keresztény közösségeket, hogy szeretettel válaszoljanak a terrorra; hálaadás napján a menekültek befogadására kérte az európai vezetőket, és a hagyományok szerint megkegyelmezett egy pulykának…