Kedd este küldte szét az Amnesty International, feltehetően az összes magyarországi szerkesztőségnek embargós közleményét Gáza: Egy korszerű kutatás rámutat a rafahi „Fekete Pénteken” Izrael által elkövetett háborús bűnökre címmel. Szerdán tíz óráig nem is lehetett világgá kürtölni az abban foglaltakat, csak arra volt ereje az embernek, hogy addig valahogy összeszedje magát, mert borzalmakról szólt a jelentés. A nap folyamán különböző időpontokban és különböző terjedelemben, némely esetben apró, de figyelemre méltó kiegészítésekkel négy internetes orgánumban jelent meg a hír: Index, Mandiner, InfoVilág, Gondola. Meglehetősen vegyes felvágott, de ők legalább közölték.
A közleményt a Magyar Hírlap feldolgozta csütörtöki számában, online felületünkre is felkerült, a többi azonban néma csend, több hírt tegnap sem nagyon lehetett olvasni sem a nyomtatott, sem az internetes sajtóban. De még hallani sem. Pedig, hogy hazabeszéljek, a hír szent, és ez azért hír volt a javából, a vélemény pedig szabad. Mintha mindazok, akik elmentek a bejelentés mellett, félős nyusziként üldögéltek volna. Pedig inkább lapultak, mert nem akarták vállalni a konfliktust egy számukra térben meglehetősen távoli ellenféllel szemben.
Ehhez tudni kell, hogy az Amnesty International, saját meghatározása szerint „egy nemzetközi szervezet, amely az emberi jogok elismertetéséért küzd. Olyan világot szeretnénk, ahol minden egyes emberre egyenlően vonatkoznak az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában és más nemzetközi emberi jogi megállapodásokban leírt jogok”. Tudni kell azt is, hogy személyesen sem értek egyet mindig mindenben és hiánytalanul a szervezet jelentéseivel, főleg a Magyarországra vonatkozókkal, elsősorban azért, mert személyes tapasztalataim általában mások. És emlékszem arra a reklámra is, amely egy magyar rendőr kezét mutatta külföldön, olyan kezet, amely mocskos volt, és már nem is körmök, hanem karmok díszítették volna. Itt azonban most nem Magyarországról volt szó, hanem egy egészen más államról.
És ha arról az államról rosszat mondanak, és most egyenesen állították, akkor kínosan feszeng a média. Pedig jelen esetben a tények megint csak makacs dolgok, Rafahban négy nap alatt százharmincöt palesztin civil, köztük hetvenöt gyerek halt meg. Pedig Rafah csak egy része volt az ötven napon keresztül tomboló véres értelmetlenségnek. Ha az adatok pontosak, akkor palesztin oldalon 2251 ember vesztette életét, a polgári áldozatok száma 1462 volt. A bombázásokat végrehajtó izraeli hadsereg hatvanhét katonája esett el, és hat civil ezen az oldalon is meghalt.
És azokban a hetekben az egész világ ezen a témán csüngött, nem telt el nap úgy, hogy így királyi többesben, ne tudósítottunk volna az eseményekről. Írtunk a palesztinok rakétatámadásairól, és írtunk a válaszokról is, a szétlőtt iskolákról, kórházakról, néztünk videót a romok között sebesülteknek segíteni próbáló palesztin férfiról, akit élő egyenesben lőtt agyon egy mesterlövész. Aztán még egyszer. És még egyszer. És utána nehéz volt levegőt venni, mert nehéz volt elhinni, hogy van ilyen.
És most erről az őrületről kijött egy megdöbbentő, de alapos jelentés. És sokaknak ennyit ért.
Vétkesek közt cinkos, aki néma.
Hát még gyilkosok között.
A közleményt a Magyar Hírlap feldolgozta csütörtöki számában, online felületünkre is felkerült, a többi azonban néma csend, több hírt tegnap sem nagyon lehetett olvasni sem a nyomtatott, sem az internetes sajtóban. De még hallani sem. Pedig, hogy hazabeszéljek, a hír szent, és ez azért hír volt a javából, a vélemény pedig szabad. Mintha mindazok, akik elmentek a bejelentés mellett, félős nyusziként üldögéltek volna. Pedig inkább lapultak, mert nem akarták vállalni a konfliktust egy számukra térben meglehetősen távoli ellenféllel szemben.
Ehhez tudni kell, hogy az Amnesty International, saját meghatározása szerint „egy nemzetközi szervezet, amely az emberi jogok elismertetéséért küzd. Olyan világot szeretnénk, ahol minden egyes emberre egyenlően vonatkoznak az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában és más nemzetközi emberi jogi megállapodásokban leírt jogok”. Tudni kell azt is, hogy személyesen sem értek egyet mindig mindenben és hiánytalanul a szervezet jelentéseivel, főleg a Magyarországra vonatkozókkal, elsősorban azért, mert személyes tapasztalataim általában mások. És emlékszem arra a reklámra is, amely egy magyar rendőr kezét mutatta külföldön, olyan kezet, amely mocskos volt, és már nem is körmök, hanem karmok díszítették volna. Itt azonban most nem Magyarországról volt szó, hanem egy egészen más államról.
És ha arról az államról rosszat mondanak, és most egyenesen állították, akkor kínosan feszeng a média. Pedig jelen esetben a tények megint csak makacs dolgok, Rafahban négy nap alatt százharmincöt palesztin civil, köztük hetvenöt gyerek halt meg. Pedig Rafah csak egy része volt az ötven napon keresztül tomboló véres értelmetlenségnek. Ha az adatok pontosak, akkor palesztin oldalon 2251 ember vesztette életét, a polgári áldozatok száma 1462 volt. A bombázásokat végrehajtó izraeli hadsereg hatvanhét katonája esett el, és hat civil ezen az oldalon is meghalt.
És azokban a hetekben az egész világ ezen a témán csüngött, nem telt el nap úgy, hogy így királyi többesben, ne tudósítottunk volna az eseményekről. Írtunk a palesztinok rakétatámadásairól, és írtunk a válaszokról is, a szétlőtt iskolákról, kórházakról, néztünk videót a romok között sebesülteknek segíteni próbáló palesztin férfiról, akit élő egyenesben lőtt agyon egy mesterlövész. Aztán még egyszer. És még egyszer. És utána nehéz volt levegőt venni, mert nehéz volt elhinni, hogy van ilyen.
És most erről az őrületről kijött egy megdöbbentő, de alapos jelentés. És sokaknak ennyit ért.
Vétkesek közt cinkos, aki néma.
Hát még gyilkosok között.