Vélemény és vita
Nyakatekert indokok
Álláspont. A gödi intézetben történteket érdemes két szempontból vizsgálni
Nyakatekert indokkal támadott vissza a lekötözős gödi Topház – ezzel a címmel jelentette meg az Index körülbelül egy héttel ezelőtt azt a cikket, amelyben arról ír, az intézmény feljelentést tesz ismeretlen tettes ellen. Az ok a Mental Disability Advocacy Center (MDAC) nevű nemzetközi civil szervezet áprilisban közzétett jelentése, amelyben egyrészt a Topházban uralkodó állapotokról számoltak be, másrészt azt állították, hogy az ápoló személyzet kínozza és éhezteti a halmozottan vagy súlyosan sérült bentlakókat. Mindezt egy engedély nélküli, szakmainak kevéssé mondható magánakció keretében állapították meg.
A cikk – ahogy a jelentés is – bántalmazásról, kínzásról és éheztetésről ír, és ezek igen súlyos vádak. Az ember azt gondolná, hogy ilyesmit csak megalapozott tények ismeretében állít valaki és küld szét a nemzetközi sajtóban képekkel mellékelve, nem pedig lejáratás céljából, balkáni állapotokat kiáltva a kegyetlen Magyarországon. Fontos tény az is, hogy nemcsak a Topház, de a bent élők szüleinek egy csoportja is feljelentést tett, mivel engedély nélkül tett közzé az MDAC olyan fotókat, amelyeken a gyermekeik kiszolgáltatottan, jól felismerhetően szerepelnek.
A gödi intézetben történteket érdemes két szempontból vizsgálni. Múlt csütörtökön jelent meg az alapjogi biztos jelentése az intézetről, amelyben megállapítja ugyanazt, amit korábban több más szervezet is: a Topház infrastrukturális és higiénés körülményei, tárgyi feltételei jóformán a minimális elvárásoknak sem felelnek meg, ennek következtében sérülnek a bentlakók alapvető emberi jogai. Az épület lerobbant, felújításra szorul, sokkal kevesebben dolgoznak benne, mint amekkora személyzetre szükség lenne, az alkalmazottaknak rossz a viszonyuk az intézet vezetőjével, s ez komoly visszásságokat szül.
A jelentésekben azonban ilyen megállapításokat is lehet találni: „Kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód, büntetés nem fordult elő az intézményben. Kimenő megvonására büntetésből vagy megfelelő indok nélkül nem kerül sor.” Érdekes elolvasni a bentélők beszámolói alapján készült összegzést is. „A helyszínen hat ellátottal készült interjú alapján az alábbi következtetések vonhatók le: A bentlakók szeretnek az intézményben lakni, szeretik a gondozókat. Többször elhagyják az intézményt, kiránduláson, közös programokon vesznek részt. Elégedettek az élelmezéssel, azonban elmondásuk szerint néhány étel nem olyan jó, mint régen.”
Az MDAC jelentése után kirobbant botrányra a bentélők szülei, hozzátartozói is reagáltak. Például tiltakoztak a Topház bezárása és a gondozók meghurcolása ellen, akiket szerintük ezzel támadás ért. Nem mellékes azoknak a szülőknek a felháborodása és feljelentése sem, akik azzal a „nyakatekert” indokkal fordultak a hatóságokhoz, hogy ugyan ki és milyen jogon fotózta le beteg gyermeküket, majd szórta szét a nemzetközi sajtóban a képüket. Valószínűleg a liberális, szelektáltan jogokat védő kollégáknak ez azért nehezen érthető és tűnik banális indoknak, mert fogalmuk sincs arról, hogy milyen érzés lehet egy súlyosan fogyatékos, rosszabb esetben egy életen át jóformán kontaktusképtelen gyermeket halála pillanatáig alázattal gondozni és ápolni, majd heteken át viszontlátni őt gyakorlatilag minden hazai médium címlapján.
A probléma tehát kettős: az ombudsmani vizsgálat is rávilágított, a Topházban kialakult életviszonyokat azonnal rendezni kell, és abban sincs vita, nem lett volna szabad hagyni, hogy idáig lepusztuljon egy rendkívül fontos feladatot ellátó intézmény, amit a bentlakók otthonuknak tekintenek, és rá vannak utalva. Másrészt viszont az MDAC akciója többet ártott, mint használt: egyrészt kínzással, bántalmazással és éheztetéssel vádolt olyan ápolókat, akik a legkevésbé sem ideális körülmények között végeznek heroikus munkát. Másrészt olyan beteg és gyakran súlyosan sérült embereket állított a hazai és nemzetközi figyelem középpontjába, akik ez ellen ha akarnának sem tudnának tiltakozni.
Ha valaki kételkedne az ombudsmani jelentések hitelességében, nem árt tudni, hogy bár a mostani gödi vizsgálata nem, de sok más, hasonló feladatokat ellátó intézmény ellenőrzése zajlik egy nemzetközi, úgynevezett OPCAT program részeként, amelynek listáján a Topház is szerepel. Szigorúan elvárt követelmény, hogy ne előre bejelentett módon, hanem rajtaütésszerűen ellenőrizzék a bentlakásos intézeteket.
A Topházban halmozottan sérült, pszichiátriai betegségekkel is küzdő emberek élnek, s az egyik édesanya elmondta, amikor Gödön jártunk, hogy a gyermeke egész nap az arcát dörzsöli, ami egy idő után sebes lesz és könnyen elfertőződhet. Ezért, folyamatos felügyelet mellett, rögzíteni kell a kezeit, különben óriási kárt tesz magában. Példaként lehet hozni a sokszor emlegetett „paradicsomi” Németországot is, ahol egy, a Topházhoz hasonló intézményben egy közeli ismerősöm dolgozik. Olyan gyerekekkel például, akik, ha nem tesznek ellene valamit, ütemesen verik a fejüket a falba vagy verik a többi bentlakót. Ez ellen pedig – tény, hogy jóval fejlettebb körülmények között – Németországban is úgy védekeznek, hogy a gyermek fejvédőt kap, a kezeit pedig az asztalhoz rögzítik, amíg meg nem nyugszik, és be nem fejezi saját maga vagy társai bántalmazását. Mindezt elegendő számú személyzet, konduktorok, gyógy- és fejlesztőpedagógusok felügyelik. Ezek szerint akkor ők is kínozzák és bántalmazzák a gyerekeket? Vagy ránk – mint annyiszor – megint más mérce vonatkozik?
A cikk – ahogy a jelentés is – bántalmazásról, kínzásról és éheztetésről ír, és ezek igen súlyos vádak. Az ember azt gondolná, hogy ilyesmit csak megalapozott tények ismeretében állít valaki és küld szét a nemzetközi sajtóban képekkel mellékelve, nem pedig lejáratás céljából, balkáni állapotokat kiáltva a kegyetlen Magyarországon. Fontos tény az is, hogy nemcsak a Topház, de a bent élők szüleinek egy csoportja is feljelentést tett, mivel engedély nélkül tett közzé az MDAC olyan fotókat, amelyeken a gyermekeik kiszolgáltatottan, jól felismerhetően szerepelnek.
A gödi intézetben történteket érdemes két szempontból vizsgálni. Múlt csütörtökön jelent meg az alapjogi biztos jelentése az intézetről, amelyben megállapítja ugyanazt, amit korábban több más szervezet is: a Topház infrastrukturális és higiénés körülményei, tárgyi feltételei jóformán a minimális elvárásoknak sem felelnek meg, ennek következtében sérülnek a bentlakók alapvető emberi jogai. Az épület lerobbant, felújításra szorul, sokkal kevesebben dolgoznak benne, mint amekkora személyzetre szükség lenne, az alkalmazottaknak rossz a viszonyuk az intézet vezetőjével, s ez komoly visszásságokat szül.
A jelentésekben azonban ilyen megállapításokat is lehet találni: „Kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód, büntetés nem fordult elő az intézményben. Kimenő megvonására büntetésből vagy megfelelő indok nélkül nem kerül sor.” Érdekes elolvasni a bentélők beszámolói alapján készült összegzést is. „A helyszínen hat ellátottal készült interjú alapján az alábbi következtetések vonhatók le: A bentlakók szeretnek az intézményben lakni, szeretik a gondozókat. Többször elhagyják az intézményt, kiránduláson, közös programokon vesznek részt. Elégedettek az élelmezéssel, azonban elmondásuk szerint néhány étel nem olyan jó, mint régen.”
Az MDAC jelentése után kirobbant botrányra a bentélők szülei, hozzátartozói is reagáltak. Például tiltakoztak a Topház bezárása és a gondozók meghurcolása ellen, akiket szerintük ezzel támadás ért. Nem mellékes azoknak a szülőknek a felháborodása és feljelentése sem, akik azzal a „nyakatekert” indokkal fordultak a hatóságokhoz, hogy ugyan ki és milyen jogon fotózta le beteg gyermeküket, majd szórta szét a nemzetközi sajtóban a képüket. Valószínűleg a liberális, szelektáltan jogokat védő kollégáknak ez azért nehezen érthető és tűnik banális indoknak, mert fogalmuk sincs arról, hogy milyen érzés lehet egy súlyosan fogyatékos, rosszabb esetben egy életen át jóformán kontaktusképtelen gyermeket halála pillanatáig alázattal gondozni és ápolni, majd heteken át viszontlátni őt gyakorlatilag minden hazai médium címlapján.
A probléma tehát kettős: az ombudsmani vizsgálat is rávilágított, a Topházban kialakult életviszonyokat azonnal rendezni kell, és abban sincs vita, nem lett volna szabad hagyni, hogy idáig lepusztuljon egy rendkívül fontos feladatot ellátó intézmény, amit a bentlakók otthonuknak tekintenek, és rá vannak utalva. Másrészt viszont az MDAC akciója többet ártott, mint használt: egyrészt kínzással, bántalmazással és éheztetéssel vádolt olyan ápolókat, akik a legkevésbé sem ideális körülmények között végeznek heroikus munkát. Másrészt olyan beteg és gyakran súlyosan sérült embereket állított a hazai és nemzetközi figyelem középpontjába, akik ez ellen ha akarnának sem tudnának tiltakozni.
Ha valaki kételkedne az ombudsmani jelentések hitelességében, nem árt tudni, hogy bár a mostani gödi vizsgálata nem, de sok más, hasonló feladatokat ellátó intézmény ellenőrzése zajlik egy nemzetközi, úgynevezett OPCAT program részeként, amelynek listáján a Topház is szerepel. Szigorúan elvárt követelmény, hogy ne előre bejelentett módon, hanem rajtaütésszerűen ellenőrizzék a bentlakásos intézeteket.
A Topházban halmozottan sérült, pszichiátriai betegségekkel is küzdő emberek élnek, s az egyik édesanya elmondta, amikor Gödön jártunk, hogy a gyermeke egész nap az arcát dörzsöli, ami egy idő után sebes lesz és könnyen elfertőződhet. Ezért, folyamatos felügyelet mellett, rögzíteni kell a kezeit, különben óriási kárt tesz magában. Példaként lehet hozni a sokszor emlegetett „paradicsomi” Németországot is, ahol egy, a Topházhoz hasonló intézményben egy közeli ismerősöm dolgozik. Olyan gyerekekkel például, akik, ha nem tesznek ellene valamit, ütemesen verik a fejüket a falba vagy verik a többi bentlakót. Ez ellen pedig – tény, hogy jóval fejlettebb körülmények között – Németországban is úgy védekeznek, hogy a gyermek fejvédőt kap, a kezeit pedig az asztalhoz rögzítik, amíg meg nem nyugszik, és be nem fejezi saját maga vagy társai bántalmazását. Mindezt elegendő számú személyzet, konduktorok, gyógy- és fejlesztőpedagógusok felügyelik. Ezek szerint akkor ők is kínozzák és bántalmazzák a gyerekeket? Vagy ránk – mint annyiszor – megint más mérce vonatkozik?