Nincsenek egyedül

Ez még akkor is így van, ha Magyarország adóztatja meg majd elsőként a világon ezt a szolgáltatást. Talán nincs is olyan ember idehaza néhány kormánytagon és pénzügyi szakemberen kívül, aki egyetértene vele, de fizetni fogjuk, mert hiszünk benne, hogy legalább értelmes dologra költi majd a kabinet a pénzt. (Itt ugyebár a rendőrök és a katonák fizetésemeléséről van szó, ők pedig mindannyiunk biztonságára vigyáznak.)

Mégiscsak megmozdult a föld. Van a politikai baloldalon egy tradíció, és egy ennek jegyében írt részletes forgatókönyv is, amely arra ad útmutatásokat, miként lehet, pontosabban miként kell meglovagolni a hirtelen keletkezett társadalmi elégedetlenségeket. Iskolapéldája ennek a taxisblokád, amely koránt sem kaphatott volna akkora lendületet, ha az Antall-kormány nem egyik óráról a másikra vezeti be az üzemanyagok – egyébként nem is kismértékű – áremelését. Szerintem most is hibázott a kabinet, az internetadó is hirtelen ötletnek tűnik, ráadásul még amikor a baloldali kormányok készültek bevezetni, akkor a Fidesz kritizálta a leghangosabban az elképzelést.

Talán ennyi elég is ahhoz, hogy ne csodálkozzunk azon, újra működik a forgatókönyv. Méghozzá a választási kampány hátszelével. Persze a voksolás lezajlott már, de az általa keltett indulatok még nem tudtak lecsillapodni. Sőt! Amikor Demszky Gábor beszélt arról, hogy az Orbán-kabinet alkotmányos eszközökkel már nem távolítható el, sokan úgy érezték, egyrészt megfelelő útmutatást kaptak, másrészt ha a „nagy” Demszky ki merte ezt mondani, akkor az egyben felmentést jelent az egész balliberális tábornak minden felelősség alól. Kicsit hasonlítottak ezek a szavak ahhoz a gesztushoz, amikor ama elhíresült fővárosi balliberális akcióban megrugdosták a hungarocell Orbán Viktor fejét. Amely eseményen az annyira konszolidáltnak mondott, mutatott, halk szavú Bajnai Gordon is szerepet vállalt.

Sodródik a tábor az erőszak mint egyetlen lehetséges megoldás felé. Olyan emberekről van szó, akik mindig is büszkén beszéltek magas intelligenciájukról, kivételes műveltségükről. Hogy az emberi szabadságjogok iránti rajongásukról ne is beszéljünk.

Ha azt mondjuk, hogy a taxisblokád tettlegesség volt az ország ellen, akkor láthatjuk, hogy az internetadó elleni tüntetés sem mellőzte a nyers erőszakot. Bár a Fidesz-székház elleni támadásnak ugyan éppen annyi értelme volt, mint a Téli Palota ostromának, arra azért alkalmasnak látszott, hogy újból megmutassa, nyilvánvalóvá tegye a balliberális oldal tettrekészségét, már ami az erő, pontosabban az erőszak alkalmazását illeti. Elvégre át kell lendülni az alkotmányosság határán ahhoz, hogy eltűnjön Orbán és kormánya, mondta ki Demszky, és ez az indulat dinamizálja a balliberális tábort.

Az adó már nem is adó, hanem rács, az internet sem internet, hanem a szabadság maga, és az olyan elfeledett emberek sem lejárt politikai figurák, mint Demszky, vagy a tüntetőket heccelő Kuncze Gábor, hanem vezérek, akiknek arany minden szavuk. Ha mindezt megszorzom még azzal a külföldi támogatással, amit többek között az amerikai ügyvivő, Goodfriend képvisel, akkor már olyan, mintha egy kicsit a Majdan felé csúsznánk. Ott a jólét, itt a net szabadsága a hívó szó. De közös az a naivitás, ami mozgatni kezdi a tömeget, amelynek egyre több politikai szervezet, egyre több párt, s egyre több idegen politikai műhely „fűz karikát az orrába”.

Sokan azt mondják most, ezek csupán rémképek, csak ijesztgetjük a magyar társadalmat, amely túl sok borzalmat élt át ahhoz a történelme folyamán, hogy ne rettenjen meg még az erőszak lehetőségétől is. Pedig nincs receptje annak, hogy mikor és miként csap át egy konfliktus konkrét tettlegességbe. A délszláv háború épp olyan hirtelen jött, mint a véres arab tavasz, de arra sem gondolt senki, hogy a Majdan tüntetései nehézfegyverekkel vívott polgárháborúhoz vezetnek Ukrajna keleti felén.

Az ISIS pedig a szó szoros értelmében a földből pattant ki, olyan gyorsasággal és középkori brutalitással teremtve teret magának, amelyre sem erkölcsi, sem katonai értelemben vett választ sem tudott adni az alaposan összezavarodott fejlett világ. Idehaza is csak annyit látni, hogy a balliberális oldalnak legitim, azaz alkotmányos módon esélye sincs átvenni a kormányzást. A „fékek és ellensúlyok” kampánya kudarcba fulladt, s a választásokon is sorra leszerepelt ez a tábor, az EU-ban, EP-ben indított akciói pedig csak öngóloknak tűnnek. Az ember egyenesen azt kérdezi, milyen támogatottságra számít egyáltalán, milyen erőt képzel maga mögé ahhoz, hogy egyáltalán kinek a nevében kormányozna?

A kisebbségről indított, ám annál véresebb harc a hatalomért a bolsevizmus jellemzője. Nemcsak Lenin a példa erre, de idehaza Rákosi is, aki drámaian nagyot bukott pártjával együtt az első hazai, háború utáni választásokon, de átvette az ország irányítását pár esztendőn belül. A szovjet szuronyok, mondja most valaki. De ne feledjük, a Fidesz-székház támadói sincsenek egyedül…