Mondják, a rokonait nem választhatja meg az ember, de a barátait igen. Manapság, ebben a feszültségekkel, ellenségeskedésekkel teli világban persze a barátságok is jönnek, mennek, aztán feledésbe merülnek. Ezért igen nagy érték az igazi barátság, hiszen van valaki, aki emlékszik az elmúlt közös időkre, van valaki, akivel őszintén meg lehet osztani gondjainkat, van valaki, aki tudja, hogy mit és miért mondunk. Azon kevesek közé tartozom, akik 1968 óta ismerték és a barátjuknak mondhatták Szentmihályi Szabó Pétert, ezt a hajlott hátú, szikár, tanáros külsejű, öltönyben, nyakkendőben járó, halk szavú, állandóan cigarettázó, nagyon határozott gondolkodású embert. Már huszonhárom évesen az ELTE Bölcsészettudományi Kar angol-irodalmi tanszéken tanított. Akkor még nem járt külföldön, de kiválóan beszélte a nyelvet. Nem véletlenül kutatta William Butler Yeats világát, amiből aztán könyv született, megrajzolta az ír költő huszadik századi angol költészetre gyakorolt meghatározó hatását. Polihisztor volt, több nyelven anyanyelvi szinten beszélt, egyik kiváló ismerője volt a sci-finek, a költészet, a regényírás, a drámaírás „doktoraként” lehetett számon tartani már huszonéves korában.
Barátságunk kitartott a legnehezebb időkben is: a hatvani fiatal írók rendőri megfigyelés alatt tartott konferenciájától, az első, 1985-ös két képviselős választási hercehurca és a rendszerváltás szakítópróbája idején, valamint a médiaháború kíméletlen, embereket, népet, hazát lejárató küzdelmeiben. Az 1994 utáni szocialista-szabaddemokrata kirúgási és bosszúhadjárat bennünket is érintett, de mi összefogtunk, egymásba kapaszkodtunk. Erről sokan tudnak, de még többen szívesen elfelejtenék ezeket az éveket, éppen ezért mindig emlékeztetni kell a sajtószabadságot és jogállamiságot lábbal tipró Horn–Kuncze-korszakra. Sokan és sokáig hitték, hogy az új demokráciában nem lesz többé szükség politikai költészetre, hiszen az emberek gondját-baját közvetlenül vagy közvetve elmondják majd az írott és elektronikus sajtóban, a parlamentben, a pártok fórumain – írja a Térdre, magyar! című verseskötetében Szentmihályi Szabó Péter. Majd hozzáteszi: 1994 óta zajlik a késő Kádár-kor restaurációjának elképesztő kísérlete. S ezt az író saját bőrén érzi. Miután kirúgták a Külügyminisztériumból, nem volt állása, 1996-ban csillaghegyi házukban a család télen nagykabátot viselt, mert nem volt pénzük tüzelőre. Tipikus értelmiségi sors. A komcsik most nem ütöttek, nem vertek, nem ítélkeztek, nem öltek, hanem egzisztenciálisan tették tönkre a jobboldalt. A Térdre, magyar! című versében váteszként lát a jövőbe: „Villánk s a svájci bankbetét / érted van, s téged véd, cseléd! /… Ellopnak minden ünnepet, / ők adnak mindennek nevet, /… ki másról másként szólni mer, / nem elvtárs és nem is haver, / akit riaszt a pénz szaga, / bizony nem jó demokrata!” De vissza a múltba. A Szépirodalmi Könyvkiadóban Szentmihályi Szabó Péter szerkesztette két könyvemet a Hol a haza? és az Élet alulról címűt. A hetvenes években együtt jártuk az olvasótáborokat, a gondolatszabadság, a függetlenség kicsi térségeit, előadásokat tartottunk Kállósemjéntől, Nagykállón, Ratkó József szatmári településétől Pilisvörösváron át, egészen Felsőtárkányig. Ott váltottuk meg a világot Ratkó Józseffel, Czakó Gáborral, Veress Miklóssal, Mózsi Ferenccel, Bari Károllyal és sokan másokkal. Kutattuk a jövőt, a transzcendenst. A Szondi-teszttel kísérleteztünk, boncolgattuk egymás tudatalattiját. Akkor nem gondoltam, hogy Péter megírja egyszer nagy sikerű, különleges magyar próféciáit a Nostradamus Hungaricust. Azt a versösszeállítást, amelyben megjósolta a jövőnket. Péter többet tudott egyes magyar politikusok, közéleti emberek múltjáról, jövőjéről, mint sokan mások. Persze a jóslásokat az igazságelemekkel együtt is bizonyos szempontból szélhámosságnak tartotta. Igazi humanista volt. A szó eredeti értelmében. István király napját együtt ünnepeltük baráti társasággal – akkoriban Szent Istvánra tilos volt emlékezni,
augusztus 20-a az alkotmány ünnepe volt – a Svábhegyen egy kis szalonnázás, borozás kíséretében. Kérdéseket tettünk fel a jövőnkről, súlyosan korlátozott szabadságunkról, beszéltünk ötvenhat meghamisításáról és arról, hogy véget érhet-e a bolsevik diktatúra a mi életünkben, vagy soha nem érjük meg azt? Így éltünk le egymás mellett a rendszerváltás kíséretében több mint negyvenöt évet.
Nos, Péter, nagyon fogsz hiányozni nekünk. Igazi közéleti, megmondó ember voltál, a kétezer-negyvennégy Sarkosan fogalmazva című írásod a Magyar Hírlapban erről tanúskodik. Írástudó ember tudja, hogy milyen szellemi frissességet, ötletgazdagságot, a politika és társadalom iránti különleges érzékenységet jelent hat éven keresztül mindennap írni kétezer-ötszáz karaktert, egy kis glosszát, tárcát, krokit. De ezt a szellemi, kulturális, történelmi felkészültséget igazolják könyveid is, mind a hetvenegy kötet. Látlelet, teljes értékű dokumentum a huszadik és a huszonegyedik század magyar sorsfordulóiról. Érdemes lenne egy fiatal irodalomtörténésznek kézbe venni ezeket a műveket.
Szevasz, Péter! Nem búcsúzom tőled, mert Te sem búcsúztál el tőlem. Amikor a szabolcsi-szatmári világ költője meghalt, magad sem hitted In memoriam Ratkó József című versedben, hogy elment egy barát: „Jóska, hát meghaltál? Ugye viccelsz? / Elintézted, hogy bemondják, / vagy tényleg eleged lett az egészből?” Én is keresem a szavakat, mint huszonöt éve te.
Szentmihályit ez a kormányzat római nagykövetnek szánta, de a balliberális csürhehad a halálba kergette. Összefogott ellene a hazai baloldal és a Magyarországot lejárató nyugati liberális pénzemberek, politikusok egy szűk csoportja. Pedig márciusban még minden orvosi lelete negatív volt. Nem verték le a veséjét, nem börtönözték be, nem akasztották fel. De rágalmazták, antiszemitának, szélsőjobbos provokátornak nevezték, minden mocskot, amijük csak volt, rászórtak. Rá, az igazi szabadelvűre, az igazi keresztényre, a moralistára, a megbocsátóra.
De hát erről nem is érdemes beszélni, így is kell élni. Ő így élt. Visszautasította a vádakat, félreállt, mert nem akarta megzavarni az Olaszország és Magyarország közötti kapcsolatokat. A szavak emberét végül is szavakkal ölték meg.
Péter engem bácsizott, s én viszont. Dedikációi közül, talán a Robinson írója (Daniel Defoe élete) című könyve feleségemnek és nekem írott ajánlása a legfigyelemreméltóbb: „Nellykének és Pista bácsinak, írótársi szeretettel és mindenféle egyéb vonzalommal, attól, aki általatok is bizonyíthatóan 1., nem szadista, 2., nem homoszexuális, 3., emberszerető, 4., nem agresszív…” Istenhívő volt. Isten versei önmagáról, mindannyiunknak szólnak: „Milliárd imádság száll fel hozzám / egyetlen perc alatt, / meghallgatom mindet türelmesen, / az ima magától felszakad,/ felfelé tör, láthatatlan hullám, / semmi sem téríti el, és mennyien csalódnak mégis, / hogy Isten nem rögtön felel!” Te valószínűleg megkaptad a feleletet. Hiszen a költők, az elhivatottak, a küldetéstudatúak – így nagy magyar költőink, mint például Balassi Bálint, Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila – mindig közel álltak Istenhez, társalogtak, perlekedtek vele, mindig választ várva. Szentmihályi eljutott idáig, amikor ezt írta: „Igen sok áruló vette szájára igéim, / hazudtak rólam egész könyveket, / voltak hamis prófétáim bőven, de mind pokol tüzére vettetett…/ Mikor majd meghalsz, mindent megértesz / egyetlen pillanat alatt. / Csodálkozol, minden milyen egyszerű,/ és titok többé semmi sem marad.”
Isten veled, Péter.
BejegyzésMagyar Hírlap által