Lovas István

Vélemény és vita

Nincs párhuzam

A menekültkérdés drámaian növekvő kezelhetetlenségére egyre több állam ébred rá.

Hogy mi vár ránk, arról csak egyetlen előrejelzés: az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia egyik 2011-es tanulmánya azt vetíti előre, hogy mintegy kétszázmillió ember kelhet útra a klímaváltozás miatt. Többségük a Szaharától délre fekvő országokból indul el. Akkor, amikor a világ népei, messze választott politikusaik előtt járva, a bevándorlást drasztikusan csökkenteni akarják. Magyarországtól Amerikáig, ahol egy tavaly augusztus 6-án nyilvánosságra hozott Reuters/Ipsos felmérésben az áll, a megkérdezettek hetven százaléka szerint fenyegeti az illegális bevándorlás az amerikai életmódot, és súlyosan terheli az amerikai gazdaságot.

Amikor politikusaink a földrészünket egyre nagyobb hullámokban elérő migránsok ellen intézkedéseket sürgetnek, elhallgattatásukra nemegyszer bedobnak egy ultrahatásosnak gondolt ellenérvet. Azt, hogy bezzeg az ’56-os magyar forradalom menekültjeinek tömegét a Nyugat tárt karokkal fogadta.
Szerdán az Európai Parlamentben Guy (ejtsd: Gí) Verhofstadt, az EP liberális frakciójának elnöke a tőle megszokott hadonászásokkal kísérve ezzel a végső tromffal támadta a jelen lévő magyar miniszterelnököt és a bevándorlásról rendezett konzultációját.

E blöffre eddig mintha nem lettek volna ellenválaszok. Holott erős ellenérvek vannak. Ugyanis a vérbe fojtott forradalom után és a várható megtorlás elől menekülőket a Nyugat nemcsak rendkívüli bánásmódban részesítette, de befogadásuk megkönnyítése és felgyorsítása érdekében tett lépései a menekültügyekben máig ható fordulópontot is jelentettek. És most kínos tények következnek a hamis párhuzamot erőltetőknek.
Az ötvenes években javában folyt a hidegháború. Vagyis a két, egymással szemben álló világrendszer, az atomhatalmak vezette szabad Nyugat és a szintén nukleáris fegyverekkel állig felszerelt szovjetrendszer élet-halál harca.

Ebben az időben a bevándorlási törvényeket Nyugaton szigorították.

Például a hivatalát 1953-ban elfoglaló Dwight Eisenhower amerikai elnök egy csapásra megszüntette az addig az amerikai–mexikói határt illegálisan átlépő hárommillió ember beáramlását az Egyesült Államokba. Itt lépték át a határt az életüket veszélyben látó kis, közép-amerikai államokból menekülők is.
Az „Operation Wetback” (a Rio Grande határfolyón át az Egyesült Államokba szököttek elleni hadművelet) 1954. június 17-én indult, és egyetlen hónap alatt Kaliforniában és Arizonában ötvenezer illegális menekültet tartóztattak le és dobtak vissza a határon. Szeptemberben nyolcvanezer illegális menekültet tartóztattak le Texasban. A letartóztatástól való félelem miatt ugyanakkor hétszázezren önként hagyták el az Egyesült Államokat. Több tízezer törvénytelen migránst 750 kilométert hajózva a mexikói Vera Cruzban tettek partra, nehogy könnyen újra megkíséreljék a határátkelést.

A magyar szabadságharc leverése után menekülő kétszázezer embert egészen más helyzet várta. A Nyugatnak rossz volt a lelkiismerete, mert sem Amerika, sem a NATO nem mert katonailag segíteni a magyar szabadságharcosokon, tartva az atomhatalom Szovjetuniótól.

A befogadási szabályokat a magyar menekültek kedvéért felrúgták vagy megkerülték. Ennek motorja az akkori osztrák belügyminiszter, Oskar Helmer volt, aki 1957. november 4-én sürgető táviratot küldött az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNCHR) és az Európai Migrációs Kormányközi Bizottságnak azonnali pénzügyi segítséget és azt követelve, hogy az Ausztriába menekülteket minél hamarabb engedjék tovább. A címzettek azonnal eleget is tettek a sürgetésnek. Az UNCHR akkor úgy értelmezte a menekülttörvényt (UNCHR, Refugees, 144/3. sz., 2006, 9. oldal), hogy mivel „a magyarokat első pillantásra fel lehet ismerni”, nincs szükség egyenkénti szűrésre, hanem tömegesen be lehet fogadni őket. „Ez az értelmezés azóta menekültek tízmillióit segítette.” A segítségben oroszlánrésze volt a Vöröskeresztnek is, amelynek brit tagozata például egyetlen napon, 1957. december 14-én, 7500 magyar menekültet vitt az Egyesült Királyságba. „Számos állam példás gyakorlatiasságról tett tanúbizonyságot – széttépve saját bevándorlási törvényeit, vagy utat találva megkerülésükre csak azért, hogy minél több menekültet fogadhasson be”, olvashatjuk az idézett tanulmány ugyanazon oldalán.

A kanadai Brit Columbia tartomány például a Soproni Erdészeti Technikum ötszáz menekült tanárát és diákját repültette át Ausztriából. „A magyarokkal kapcsolatos tennivalók nyomán számos új műveleti normát vezettek be, melyek ma is érvényesek – nem utolsósorban a koordináció terén” (i. m., 11. o.).
Tavaly decemberben napvilágot látott egy kiváló tanulmány, amelyet Bobby Thomas Cameron kanadai egészségügyi szakértő készített az ’56-os magyar menekültek befogadásáról Kanada legkisebb tartományába, Prince Edward Islandre. Összefoglalójában hangsúlyozza, „a magyar menekülteket pozitívan fogadták, mert szovjetellenes politikai jelképeknek tekintették őket”.

A kanadai hatóságok a magyarok befogadásának gyorsítása érdekében megnövelték a bécsi kanadai nagykövetségen a bevándorlási tisztviselők számát. A kanadai nyilvánosság hatalmas érdeklődéssel és rokonszenvvel várta a szovjetek ellen felkelők országából érkezett, jól képzett menekülteket, mert – idéz a szerző egy 1997-es, nem igazán mindenhol píszí nyelven írt tanulmányból – „a nagy számú magyar menekült befogadása elősegítette Kanada ideoló­giai, gazdasági és faji érdekeit”, és a külső és belső kommunista elnyomóikkal szembeszálló országból érkezettek letelepítésével Ottawa „megerősítette saját demokratikus értékeit”.

A második világháború vége óta a magyar menekültkontingens jelentette a Kanadába érkezett legnagyobb bevándorlási hullámot, amely „mérföldkő” volt az ország bevándorlási történelmében.
Több akkori újságban nyilatkoztak kanadai kormányzati képviselők, akik szerint a magyarok „elsőrendű kanadaiakká” válnak.

A magyar menekültek „kitűnő emberanyag, jó megjelenésűek és egészségesek”, hangoztatta egyikük. Az újságok véleménycikkei pedig a magyar migránsokat a kialakult dráma szereplőivé téve „szenzációvá tették a hidegháborút, segítve a demokrácia melletti világméretű harcot és a kommunizmus aláásását”.
Aki az ’56-os magyar menekültek esetét párhuzamba állítja a hozzánk most növekvő hullámokban beáramló, java részükben saját okmányaikat jó előre megsemmisítő bevándorlókkal és társaikkal, az hazudik. És véletlenül balliberális.