Mező Gábor

Vélemény és vita

Nincs helyed a temetőben

„Uram!, „Tessék?”, „Kérem, keljen fel!”, „Miért?” – kérdezem, azt sem tudom, hol vagyok, halvány emlékek, szakadozott képek villognak elmémben.

Eltűnődve bámulok magam elé. Síbérlet, hol vagyok, Donovalyban? Hol van a vadiúj lécem? „Milyen síbérlet?” – kérdezem, mire ő elvigyorodik, leguggol, és higgadtan – ezt mindenképp a javára írom – elmagyarázza: „Nem síbérlet, sírbérlet – egy pillanatra elhallgat, majd zsebéből előbányászott papírt olvasva folytatja: – Az adatok szerint három éve lejárt, és azóta sem újította meg senki. Hát, ennyi. Kérem, ez igen egyszerű, ahogy mondani szokás: a szabály, az szabály.” Körbenézek, tényleg egy gödörben fekszem, de azért ilyen könnyen nem hagyom magam: „Nem jelentkezett senki sem? A fiaim, a feleségem? Elképzelhető, hogy külföldre költöztek, a feleségem mindig is Németországba…” Ásítva szakít félbe: „Uram, ehhez nekem semmi közöm. Engem nem érdekel a maga családja, nekem magát el kell innen takarítanom. Mindjárt dél, és én csak egy ócska szendvicset ettem. Párizsival. Tudja maga, mostanában mit raknak a párizsiba? Én nem, de nem is akarom tudni. Hát azt sejti, mennyit keres egy temetői alkalmazott?”
Megsajnálom, tényleg szakadt figura. Lassan feltápászkodom. „Hova megyünk?” – kérdezem, „Jobb, ha nem tudja” – motyogja. Ebben maradunk. Kevés a hely az Új köztemetőben.

Ahogyan a péceli otthonban is. Nincs helyed a temetőben – ezt a címet választotta a fiatalon elhunyt Peter Marshall zseniális, megrázó regényének címéül, és muszáj volt most elcsennem. Közhely, de életünkben és halálunkban is túl sok helyet foglalunk el, de lám, milyen ötletes a magyar (is). Itt ez a príma betonszarkofág, csak bele kell tenni szépen, egymás mellé az elhunytakat, nevekre, évszámokra nincs szükség, idősek voltak, s egy otthonban éltek, miért is kellene megkülönböztetni őket? Kétszeresen is hátrányos helyzetűek. Így egyesülhet az emberiség, egy cél, egy eszme, egy név: az Ady Endre Szociális Otthon Elhunytjai. Ne zavarjanak meg minket olyan apróságok, hogy az intézetet nem is így nevezik, csupán az Ady úton van, az majdnem ugyanaz. Csak semmi szőrszálhasogatás, kérem! Miért is kellett bárkit elővenni, miért is kellett felelősöket keresni – persze csak az alsó polcról, ahogyan mindig is szoktuk –, inkább vegyük át az ötletet. Magyarok vagyunk nem, minek ez az ostoba egyénieskedés, ez a káros individualizmus? Építhetnénk egy nagy közös sírt, és mind oda kerülnénk: Magyarország elhunytjai. Így egyesülne az ország.

A tréfa talán morbid, de nem önmagáért csattan. Most néhány napig talán még hőbörgünk, morgunk a péceli történeten, de legkésőbb jövő hét elejére elfelejtjük (mint minden megrázó hírt, eseményt), apró hiba, homokszem volt csupán a gépezetben. Pedig elég körülnézni, és látjuk, hogy bánunk halottainkkal. Nem úgy, mint apáink, anyáink, nagyszüleink, dédszüleink, nem beszélve a régebbi korok, világok közösségeivel. Mi már elvesztettük velük a kapcsolatot, halottak napján megszálljuk a sírkerteket, és ezzel egy évre kivásároljuk a lelkiismeret-furdalást, nem kell kimenni, nem kell gondozni, nem kell semmit sem. Van időnk – magunkra.

Kevés szomorúbb séta van azoknál, mint amiket az elhagyott, benőtt, összetört sírok között teszünk, azon is eltűnődve, hogy rokonainkra és ránk is ez a sors vár. Pedig szépsége, mélysége, varázsa van e szent tereknek, érezzük, ha elhunyt szeretteinket látogatjuk, s akkor is, ha a párizsi Père-Lachaise-ben járunk, és lefotóztatjuk magunkat Jim Morrison vagy Marcel Proust sírjánál.

„Szeretem a temetőket – írta Kosztolányi Dezső. –  A durva élet zenéje a temető, a földi fény ultraviolett sugara, dal, álom és önkívület. Minden, ami itt van, egyszerre jelentőségteljes lesz. A temetőben nem láttam kis embert. Mindenki megnő. A gonosz már nem gonosz, a csúf megszépül, a kétszínű egyenessé válik. Eltűnnek a földi grimace-ok. A bogár, ami mellettem zümmög, a messze kerék-zaj, az eresztékek megroppanása, egy madár elrebbenése, mind, mind szimbólum, ami valamire int. Ez egy bezárt könyv, amit még nem ismerek. Az életből az egyetlen dolog, amit nem ismerek…

Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik.”
Jó lenne, ha most is elkezdődne. Ha végre tanulnánk a történtekből. Ha minden igaz, jövőre bevezetik a szociális temetést – így is elhalasztották már egy évvel. Ez egy jelentős lépés lehet, de bőven lenne még tennivaló. Megszépíteni, tisztán tartani, felújítani, kibővíteni, védeni a sírkerteket. S legfőképpen újakat építeni. Hogy legyen helye, mindenkinek legyen helye – valahol.