Nincs csodafegyver

Sokan a „főpróbának” beharangozott voksolás eredménye láttán máris megnyertnek vélik az április 8-i országgyűlési választásokat. Az eufória azonban több szempontból is alaptalan. Miért? 1. Az ellenzék már nagyon régen nem ért el a vasárnapihoz hasonló sikert, de az valójában egy pártoktól független, „homo novus” politikusé. 2. Egy helyi időközi választásból értelmetlen bárminő országos következtetést levonni. 3. A teljes – a szélsőbaltól a szélsőjobbig húzódó, heterogén ellenzék – összesített társadalmi támogatottsága nem éri el a két kormánypártét; kilenc mérvadó közvélemény-kutató cég januári adatainak átlagolása szerint a kormánypártok 51 százalékos eredményt érnének el listán egy „most vasárnapi” voksoláson, ami hét százalékponttal jobb a 2014-es választások eredményéhez képest, és az akkori 44 százalék is kétharmados parlamenti többséget eredményezett.

A váratlan siker miatt kicsordult örömkönnyek és a megfújt harci kürtök jelzik, negyven nappal a választás előtt a rosszkedvű, kishitű ellenzék elkezdett reménykedni, hogy a Fidesz mégis – minden előjel ellenére – legyőzhető. Vérmesebb politikusok és zugelemzők szerint akár kétharmaddal is. Persze a józanabbak hozzáteszik, hogy csakis akkor, ha most már tényleg mindenki mindenkivel kibékül, összeborul, és valamennyi választókerületben „koordinál”, azaz egyetlen jelölt mögé áll be minden ellenzéki párt a szélsőbaltól a szélsőjobbig. Máris megindult az izgatott puhatolózás, üzengetés, titkos tárgyalás, hogy ki kivel fogna össze, milyen feltételekkel, és hol melyik jelölt lenne az a bizonyos csodafegyver, aki a százhat egyéni választókerület legalább felében győzne (négy éve összesen tízben sikerült), s így megakadályozzák a Fidesz–KDNP abszolút többségét.

A következő negyven nap – a piszkos kampány felturbózása és a bülbül szavú mesés ígéretek dömpingje mellett – nyilván a lázas számolgatással, a bábuk ide-oda mozgatásával telik az ellenzéki pártközpontok és agytrösztök terepasztalán. Abban eddig sem kételkedtünk, hogy – többek között a két Bolyai, Fejér Lipót, Riesz Frigyes, Neumann János, Erdős Pál, Rényi Alfréd, Szemerédi Endre és Lovász László révén – hazánk a matematikusok országa, de rejtély, hogy az online felületeken hogyan és honnan sikerült annyi újdonsült matematikuszsenit lízingelni, akik tutira kiszámolják: melyik ellenzéki pártnak hol, hány jelöltet kell állítania, visszaléptetnie, elosztania, hogy minden reménybeli kormányváltó szavazót mögéjük lehessen állítani a kormánypárti jelölttel szemben. Ezek a zsenik azt hiszik, hogy a pártok – néhány kivételtől eltekintve – saját jelöltjeiket a riválisaik jelöltjei javára majd visszavonják, s ezáltal saját maguk gyengítik vagy hiúsítják meg részvételüket a következő Országgyűlésben. A parlamenti küszöb átugrásának többismeretlenes egyenletével nehezen birkózó pártok ezt nem engedhetik meg maguknak – de ha mégis megtennék, akkor sem biztos, hogy szimpatizánsaik felsőbb utasításra, automatikusan átszavaznak a rivális (nem egyszer gyűlölt) párt jelöltjére.

Igaz, számolni és mérlegelni hasznos dolog, de a politika nem (csak) matematika. Hanem például alkalmasság és hitelesség kérdése, amit hosszú idő kemény, következetes, nem utolsósorban eredményes kormányzati munkájával lehet elérni. Negyven nap múlva sem valamilyen csodafegyver dönti el a harc kimenetelét, de hogy mi a siker titka, azt láthatóan még nem találják az ellenzéki matematikusok.