Népvándorlás alkonyat felé

A nagyváros dzsungellé változik. Berlinben különös módon keveredik a fehér és színes népesség alja. Ugyanakkor mintha minden rendben lenne. Van hitel, jól fizetett állás s olyan csillogó lét, amely rácáfol a borús jóslatokra. Az államháztartás rendben, az euró is, s Merkel asszony nem hiába hivatkozik kedvező statisztikákra. Hasznosak, mint a vérnyomáscsökkentő pirulák. Az erőszakos migráns statisztikailag ritka jelenség, s mint a kancellári hivatal szóvivője elmondta, egy-két millió bevándorló könnyen eltűnik Európa legnagyobb népességű országában. Dinamikusan növekszik az ország lakosainak száma 2012 óta, mára elérte a nyolcvanhárommilliót, s a múlt évi mérleg a halálozásokat is figyelembe véve négyszázötvenezer tiszta többletet mutatott ki az új honfoglalóknak köszönhetően. Az ember gondolkodik és ámul, de nem képes kitalálni, miért van ez így, és hova vezet. Kétségtelen, baj van a német nemzettudattal, a moszlim hitvallókkal és az Afrikában feltornyosuló fölös népességgel. A jelszavak még hatnak – lásd a szociáldemokraták nászát a balközépre csúszott CSU–CDU-val –, multikulturalizmus, antirasszizmus, határok és nemzetállamok nélküli Európa, holokauszttudat, egyszóval a teljes Merkel-Land. Még szellemvasút is van: a német tudat.

Ami a német tudatot illeti, alaposan elcsúsztak az emlékezetpolitika irányítói. Az elcsúszás az 1986-os történészvita folyamán történt, amikor a vezető német történetíróval, Ernst Noltéval és híveivel szemben győzött a 68-asokat összefogó kultúrmarxista irányzat a nemzeti történetírással szemben. Joschka Fischer axiómája kegyetlenül tömör: az új Németország egyetlen fundamentuma a holokauszt. Nolte vitairata a német polgárság rangos napilapjában, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban jelent meg Múlt, amely nem akar elmúlni címmel. Nolte szerint a Nagy Ottó birodalmától napjainkig húzódó ezeréves történelmi ívnek tragikus korszaka volt ugyan a nácizmusé, de nem lehet Auschwitzot a német emlékezet egyetlen kiindulópontjaként kezelni. A történelmet statikus szükségszerűségek uralják, amelyekben – utalt Martin Heidegger filozófiájára, az emberiség „önelvesztésének” tételére – a morál értelmezhetetlen: a bolsevik és a náci népirtásban ontológiai bűneink öltöttek alakot. Auschwitzot és a Gulagot összevetve ráadásul Nolte leszögezte, hogy a Gulag rémtettei eredendőbbek, s a fasizmust olyan antimarxizmusként határozta meg, amely ellenfelét, a bolsevizmust egy vele gondolatilag radikálisan ellentétes, de gyakorlatában rokon módszerrel akarta a nemzeti önfenntartás keretei között megsemmisíteni. (És szarkasztikusan hozzátette, hogy míg 1938-ban Berlin Párizsból vagy Londonból nézve diktatórikusnak tűnt, addig Moszkvából nézve nyugat-európai, „liberális” állapotokat idézett.)

Az elmúlni nem akaró múlt és a vitában az írástudók noltei kérdésre adott elítélő válaszai olyan vihart támasztottak, amely messze túlnyúlik a történetírás határain, s közvetve a migránsok mai, korlátlan befogadásának is ideológiai alapját képezi. (Ráadásul a befogadási törvények, főképp a menekülteket illetően a náci népüldözés miatt igen nagyvonalúak, ám nem egy szellemi betegség, hanem a jóvátétel kissé könnyelmű megnyilvánulásai.) Bár a vita kirobbanásakor a keresztény-konzervatív CSU–CDU volt hatalmon, a szellemi élet meghatározó pontjain már a 68-asok ültek, s az egyetemek világnézetét nagyban uralta a frankfurti iskola elegáns marxizmusa. (A leghangosabb az a Cohn-Bendit volt, aki inkább érezte magát franciának, mint németnek, s a pedofíliával kacérkodott.) Döntésük máig hat: a holokauszt lett a német múlt megértésének ideológiai alapköve. Nolte nem is tévedhetett volna nagyobbat, mint amikor azt hitte, hogy történeti érvekkel zajlik majd a vita. A kérdés ugyanis nem az volt már, mint eredetileg, hogy milyen körülmények közt jött létre a bolsevizmus és a nácizmus, hanem ki és mit tanítson erről a következő nemzedéknek. Tudniillik, hogy a frankfurti iskolát eredetileg a német kommunista párt hozta létre 1923-ban a moszkvai Marx–Engels Intézet mintájára, s bábái közt ott volt Lukács György is. A hidegháború idején a frankfurtiak, megtartva kapitalizmusellenességüket, a szovjet modell elvetésével, a pszichoanalízissel és az egzisztencializmussal felvértezve töltötték be azt a szellemi űrt, amely Hitler uralmával, majd a gazdasági csodával eluralta az országot. (Nyugat-Németországot egyébként nem a szellem, hanem Helmuth Rahn nekünk lőtt berni góljai lőtték vissza az európai nemzetek közé 1954-ben. Másrészt ha az ember egy-egy német egyetemi város antikváriumába betéved, megdöbbenve látja, mennyi polc van tele marxista gondolkodók műveivel. Lesz mit az ország iszlamizálódása után Gábriel arkangyal ördögeinek a gyehenna tűzére vetni. Az erről író Thilo Sarrazin, akit szocdem hittársai – lévén szerintük az iszlám a német köztársaság része – kitagadtak, nem véletlenül beszél iszlám fasizmusról.)

De térjünk vissza Nolte el nem múló történelméhez. A Szovjetunió összeomlásával kezdetben nemcsak az ország gazdasági javai kerültek prédára, de sok, ma már újra megközelíthetetlen levéltári forrás is kutathatóvá vált. Ami összefügg a történészvitával, az, hogy a háború végén a szovjet megszállók tíz „különleges lágert” létesítettek a náci koncentrációs táborokban, amelyekbe több szocdem és az új rendre veszélyesnek ítélt letartóztatott került, mint amennyi náci. Az adatok szerint 1950-ig, a lágerek felszámolásáig ezekbe 122 671 német állampolgárt vittek, s 42 889 közülük meghalt. (A halálozási arány megfelel a Gulag-beli gyakorlatnak.) Az utolsó ilyen lágert 1950 márciusában ürítették ki, egyedül erről készültek hivatalos fotók. Kérdés: ha már a német történelemnek egy mitikus pont, a lágerlét körül kell forognia, miért nem került be 1990 után a narratíva csattanójaként nem felszabadítóként, hanem üzemeltetőként a szovjet belügy is? A kiürített láger neve szenvedéstörténetileg is sokatmondó: Sachsenhausen. Ami pedig a migrációt illeti, kiírhatnánk azt is, hogy népvándorlás német földön, alkonyat felé.