Nemzetek feletti erők

Nemzetek feletti erők fogságában – a fenti címen rendezték meg a Magyarok Házában tegnap azt a konferenciát, amelyen két költő, Ady Endre és a szocialista Csizmadia Sándor világlátását mutatták be politikatörténeti szempontból. A marxizmus árnyékában sok időt töltöttünk el azzal, hogy gondosan keressük a dualizmus és a nemzetiségi kérdés körüli negatívumokat. Új források, új szemléletek jöttek a rendszerváltással, de az értelmiség megosztottsága e kérdésekben megmaradt.

Tamás Gáspár Miklósnak a költői jós szerepe, amibe Ady Endre bújt, olyannyira tetszik, hogy megkockáztatta: egyedül ő látta a ránk leselkedő végzetet a huszadik század elején, a nagy kataklizma előestéjén. Szerintem egy Erdélyben nevelkedett értelmiséginek – azaz Tamás Gáspár Miklósnak is – tisztában kellene lennie azzal, hogy sok nagyszerű politikusunk - ellentétben a boldog békeidők meglehetősen vak közvéleményével – felhívta a figyelmet parlamenti beszédeiben és írásaiban a velünk élő nemzetiségek leplezetlenül szenvedélyes függetlenségi mozgalmaira. Olyan veszélyt látó szónokokról van szó, mint Thaly Kálmán, aki már-már azt vizionálta, hogy Pozsonyban a tótok fognak „parlamentesdit játszani”; vagy Bartha Miklós, aki Erdély elrománosodásáról számolt be, és Kazárföldön című munkájában a Ruszinföld kétségbeejtő állapotairól és az uzsoráról írt kegyetlen szociográfiát. Ők minden bizonnyal jobban tisztában voltak a valósággal, mint Ady.

A „látók” közül is kiemelkedett Tisza István, akinek emlékműve áldatlan szoborháborúinkban végre visszakapta helyét a Parlament mellett. A Tisza ellen folytatott korabeli sajtóhadjárat egyik élharcosa éppen Ady volt, aki a politikust „bihari Istennek” titulálta, és a haladás legnagyobb gátjának láttatta. De ha hihetünk Raffay Ernő forrásfeltáró munkájának, publicisztikájában a költő bizonyos értelemben másolt: gondolatai és egyszer-egyszer mondatai is megtalálhatók szabadkőműves-jegyzőkönyvekben.

A történész úgy látja, hogy a páholyoknak nagy részük volt a történelmi Magyarország bukásában. Ady pedig - Jászi Oszkár után szabadon - a magyar fejlődés archimédeszi pontjának a vármegye és a nagybirtokos arisztokrácia szétzúzását tekintette, sőt, 1913-ban azt is kifejtette, hogy a „vezető intelligenciát” ki kellene cserélni. Erre a magyar baloldal 1919-ben tett először kísérletet: nem véletlen, hogy a Tanácsköztársaságban a terror gyakorlásában is részes fiatal Rákosi ifjúsági titkárként a Galilei Körben kezdte pályafutását.

Az elhunyt és Tamás Gáspár Miklóssal haláláig egy csapatban játszó liberális történész, Szabó Miklós - mintha a Jászi-féle Martinovics-páholy szelleme ma is kísértene - azt is kifejtette, hogy igazi, klasszikus fasiszta mozgalom Európa délkeleti (értsd: balkáni) régiójában csak Magyarországon és Romániában alakult ki, és oka az elavult, archaikus nagybirtok volt. De a román és a magyar nagybirtok, amely bár mindkét országban be volt táblázva a bankoknál, csak felületesen vethető össze. A gazdasági világválságról nyilvánosságra hozott statisztikák szerint Románia épp ennek a nálunk jóval elmaradottabb, középkorias nagybirtoknak köszönhetően egész Európában az első, a világon pedig a negyedik helyen szerepelt a halálozásban. (S a történeti óra is késettséget mutatott: a nagy „dózsai” parasztlázadás ott 1907-ben zajlott le.) Érdekes, hogy éppen népi gyökerei miatt a szocialista költő, Csizmadia Sándor csalódott először Adyban. S a háború után a magyar baloldalban is épp a nemzetellenessége miatt. Lázba hozta és égve énekelte a Nem! nem! sohát. Eretnekként üldözték, végül publicitást sem kapott. S amikor öngyilkos lett, emlékét átadták a felejtésnek: még lábjegyzetre sem méltatták.