Vélemény és vita
Nemzet hittel és hit nélkül
Négyszáz évvel az angliai nagy földrablás után elmondhatjuk, hogy Afrikában is megtörténik az, ami kétszer söpört végig Európán: emberek millióinak elszakítása az őket éltető földtől
Szomorú és kicsiny nemzet vagyunk. Különösen megnyomorított minket az elmúlt század, s ezért – bár az unióban nem divat – érzelmeinkben nacionalisták maradtunk. Csak azt nem értem a balliberális oldal pártvezéreiben s emberjogi eszméktől kipirosodott szép hölgyeiben, hogy ezt miért intézik el szánakozó mosollyal? Az orosz választások megmutatták, milyen nagy dolog a nemzeti érzés, s hogyan tudott egy ember tizennyolc év alatt egy, a rendszerváltás vérveszteségétől beteg népet felemelni. Történelmi tapasztalataink alapján nem szeretjük az oroszokat, de az tetszik, hogyan tudtak nyugati gyámkodást levetve pénzt, dicsőséget és némi népszerűséget szerezni. Az ellenzéki politika velük szemben minden, csak nem politika, inkább mondvacsinált lárma, oroszellenességéből hiányzik az erkölcsi meggyőződés. Egyenesen sajnálom, hogy nincs, mint annak idején, amikor a 18–19. században Bécs gyakorolt ránk nyomást, az akkori magyar–török határhoz hasonlóan ma egy Brüsszelt korlátozásra késztető magyar–orosz határ. (Nem is beszélve Moldávia Romániával való egyesülésének az erdélyi magyarokat fenyegető veszélyéről, amelyet Moszkva vétója akadályoz meg.) Pedig mint a kínai pártvezetés által újra felfedezett ókori filozófus és államférfi, Konfuciusz is mondja, „a nemzet hit nélkül elpusztul”.
A magyarság Európa lábtörlője, a nyomor rettenetes, az emberek éhen vesznek, a gyermekek megfagynak, az országban lopnak és csalnak… – adta az Ellesett párbeszédek hölgy szereplőjének szájába 1922-ben a bethleni konszolidáció kezdetén Herczeg Ferenc, hogy nevetségessé tegye azt a szánakozó és hazug ellenzéki gúnyt, amely az 1918-as összeomlásból épphogy feltápászkodó országnak szólt. Ma is ugyanez a gúny jön baloldalról, s durva, mint egy esztétikai lincselés. Néha az az érzésem a balosokról, hogy született hazaárulók. Prohászka Ottokár, a harcos egyház nagy hitszónoka írja szociáldemokrata elődeikről, hogy a magyar társadalomtól idegen a baloldal, „idegen, mert teljesen elidegenedett tőlünk; köztünk lakik, belőlünk való, de zónák választják el. Íme, az idegenséghez nem kell geográfiai távolság, elég a pszichológiai. Ők más kutakból merítenek”. A maiak is más kutakból merítenek, mint mi, nemzeti elkötelezettségűek, s nem veszik komolyan az állam és történelmünk magyar voltát. Elég ránézni a képernyőre: az egész közéletet hazafiatlan pletykákra állították át. Forradalmas idők híján szerencsére megmaradnak a verbalitás szintjén, bár némelyikük arculata a borotválatlanság kultuszának köszönhetően Lombroso doktor fegyházi arcképcsarnokában is elkelne. Hát, megérdemli ez az ország, hogy nélkülünk boldog legyen? – kérdezik cinikus mosollyal.
A kis népek azért nacionalisták, mert védik azt a keveset, amit a sors és a nagyobb hatalmak meghagytak nekik. Nyugaton járva, s ezt csak megemlítve, mindig eljött az a kellemetlen pillanat, amikor udvariasan a szememre vetették botor és kelet-európaias, avítt nacionalizmusomat. Ó, mennyire érdekes történelmetek van! Pedig Trierben az a közlekedési lámpán is látható szakállas emberke, a város szülötte, Karl Marx mesélt hasonló vérfagyasztó történeteket a tiétekről is, például az angolhoni eredeti tőkefelhalmozást övező véres bonyodalmakról. A parasztoknak a termőföldről való tömeges elűzése pár száz éves késéssel ismétlődött nálunk a sztálini kollektivizálással s a kisebbségek kíméletlen üldözésével. Jó, jó, de ha megint kísérletezni szeretnétek – mondja a művelt világ embere –, ott van az ellenkezője, a humánus kvóta, az európai népfogyást kiegyenlítő betelepítés, a sokszínűség védelme, ezúttal grátisz. A legnagyobb bevándorló tömeg Afrikából fog jönni, igaz, jó részüket földjüktől, falvaiktól megfosztott népesség fogja alkotni. De jönnek már, mint a fociban láthatjátok, szép fekete bőrű, szeretnivaló sztárjaik. Ha eddig nem tudtátok, a multikulturalizmusra való rászoktatásnak a labdarúgás a legerősebb motorja.
Szóval, jó négyszáz évvel az angliai nagy földrablás után elmondhatjuk, hogy Afrikában is megtörténik az, ami kétszer söpört végig Európán: emberek millióinak elszakítása az őket éltető földtől. Ez volt a kezdete annak az iparosítási és tőkebefektetési láznak, amit eredeti tőkefelhalmozásnak nevezett a bort, Shakespeare-t és a munkásosztályt egyaránt kedvelő szakállas emberke. Fatalista képpel nyugodjunk bele, hogy Afrikában minden eddiginél modernebb nagybirtokok s ipari vállalkozások jönnek létre, az elűzött fölös népességet pedig szívja fel a gazdag, öreg kontinens. Igaz, lesz vér- és vizeletvizsgálat, lesz szociális háló, eleve elrendeltetettség (pl. saría), de emberi jogok is lesznek. Ám az akarat szabadsága, az, hogy választani kell jó és rossz között, eltűnik. Ahogy eltűnt 1789-ben, 1917-ben és 1933-ban is. Ráadásul a hosszú béke is eltűnőben van. (Ha véletlenül pénzhez jutok, ólomkatonákat veszek, hogy Borogyinónál Napóleon győzedelmeskedjen, és a történelem nála, ne pedig Fukuyamánál érjen véget.)
Az európai ember lélektanára kegyetlen humorral világít rá az Ellesett párbeszédekben a két szereplő, egy úriember és egy öntudatos, pergő nyelvű hölgy csipkelődése a bokszerlázadás után. (Apropó, a pekingi lázadók leverésében az Osztrák–Magyar Monarchia is részt vett.) Hölgy: – Bizonyára ismeri a sokat idézett francia példát a villamosgombról és a kínai kuliról? Itt van az asztalon egy gomb. Ha Ön megnyomja, akkor a messzi Kínában fölfordul, és szörnyet hal egy földhöz ragadt szegény kuli. Soha senki sem fog erről megtudni semmit, Ön pedig kap egymillió koronát. Tegyük fel azt is, hogy sürgető adósságai vannak. Megnyomná a gombot? Ha becsületszavát adja nekem, hogy nem nyomná meg, akkor elhiszem, hogy Önnek van erkölcsi érzülete, s hogy nem a külső körülmények tartják vissza a bűntől. Mire a férfiú:
– Hát, Ön megnyomná a gombot, asszonyom?
A magyarság Európa lábtörlője, a nyomor rettenetes, az emberek éhen vesznek, a gyermekek megfagynak, az országban lopnak és csalnak… – adta az Ellesett párbeszédek hölgy szereplőjének szájába 1922-ben a bethleni konszolidáció kezdetén Herczeg Ferenc, hogy nevetségessé tegye azt a szánakozó és hazug ellenzéki gúnyt, amely az 1918-as összeomlásból épphogy feltápászkodó országnak szólt. Ma is ugyanez a gúny jön baloldalról, s durva, mint egy esztétikai lincselés. Néha az az érzésem a balosokról, hogy született hazaárulók. Prohászka Ottokár, a harcos egyház nagy hitszónoka írja szociáldemokrata elődeikről, hogy a magyar társadalomtól idegen a baloldal, „idegen, mert teljesen elidegenedett tőlünk; köztünk lakik, belőlünk való, de zónák választják el. Íme, az idegenséghez nem kell geográfiai távolság, elég a pszichológiai. Ők más kutakból merítenek”. A maiak is más kutakból merítenek, mint mi, nemzeti elkötelezettségűek, s nem veszik komolyan az állam és történelmünk magyar voltát. Elég ránézni a képernyőre: az egész közéletet hazafiatlan pletykákra állították át. Forradalmas idők híján szerencsére megmaradnak a verbalitás szintjén, bár némelyikük arculata a borotválatlanság kultuszának köszönhetően Lombroso doktor fegyházi arcképcsarnokában is elkelne. Hát, megérdemli ez az ország, hogy nélkülünk boldog legyen? – kérdezik cinikus mosollyal.
A kis népek azért nacionalisták, mert védik azt a keveset, amit a sors és a nagyobb hatalmak meghagytak nekik. Nyugaton járva, s ezt csak megemlítve, mindig eljött az a kellemetlen pillanat, amikor udvariasan a szememre vetették botor és kelet-európaias, avítt nacionalizmusomat. Ó, mennyire érdekes történelmetek van! Pedig Trierben az a közlekedési lámpán is látható szakállas emberke, a város szülötte, Karl Marx mesélt hasonló vérfagyasztó történeteket a tiétekről is, például az angolhoni eredeti tőkefelhalmozást övező véres bonyodalmakról. A parasztoknak a termőföldről való tömeges elűzése pár száz éves késéssel ismétlődött nálunk a sztálini kollektivizálással s a kisebbségek kíméletlen üldözésével. Jó, jó, de ha megint kísérletezni szeretnétek – mondja a művelt világ embere –, ott van az ellenkezője, a humánus kvóta, az európai népfogyást kiegyenlítő betelepítés, a sokszínűség védelme, ezúttal grátisz. A legnagyobb bevándorló tömeg Afrikából fog jönni, igaz, jó részüket földjüktől, falvaiktól megfosztott népesség fogja alkotni. De jönnek már, mint a fociban láthatjátok, szép fekete bőrű, szeretnivaló sztárjaik. Ha eddig nem tudtátok, a multikulturalizmusra való rászoktatásnak a labdarúgás a legerősebb motorja.
Szóval, jó négyszáz évvel az angliai nagy földrablás után elmondhatjuk, hogy Afrikában is megtörténik az, ami kétszer söpört végig Európán: emberek millióinak elszakítása az őket éltető földtől. Ez volt a kezdete annak az iparosítási és tőkebefektetési láznak, amit eredeti tőkefelhalmozásnak nevezett a bort, Shakespeare-t és a munkásosztályt egyaránt kedvelő szakállas emberke. Fatalista képpel nyugodjunk bele, hogy Afrikában minden eddiginél modernebb nagybirtokok s ipari vállalkozások jönnek létre, az elűzött fölös népességet pedig szívja fel a gazdag, öreg kontinens. Igaz, lesz vér- és vizeletvizsgálat, lesz szociális háló, eleve elrendeltetettség (pl. saría), de emberi jogok is lesznek. Ám az akarat szabadsága, az, hogy választani kell jó és rossz között, eltűnik. Ahogy eltűnt 1789-ben, 1917-ben és 1933-ban is. Ráadásul a hosszú béke is eltűnőben van. (Ha véletlenül pénzhez jutok, ólomkatonákat veszek, hogy Borogyinónál Napóleon győzedelmeskedjen, és a történelem nála, ne pedig Fukuyamánál érjen véget.)
Az európai ember lélektanára kegyetlen humorral világít rá az Ellesett párbeszédekben a két szereplő, egy úriember és egy öntudatos, pergő nyelvű hölgy csipkelődése a bokszerlázadás után. (Apropó, a pekingi lázadók leverésében az Osztrák–Magyar Monarchia is részt vett.) Hölgy: – Bizonyára ismeri a sokat idézett francia példát a villamosgombról és a kínai kuliról? Itt van az asztalon egy gomb. Ha Ön megnyomja, akkor a messzi Kínában fölfordul, és szörnyet hal egy földhöz ragadt szegény kuli. Soha senki sem fog erről megtudni semmit, Ön pedig kap egymillió koronát. Tegyük fel azt is, hogy sürgető adósságai vannak. Megnyomná a gombot? Ha becsületszavát adja nekem, hogy nem nyomná meg, akkor elhiszem, hogy Önnek van erkölcsi érzülete, s hogy nem a külső körülmények tartják vissza a bűntől. Mire a férfiú:
– Hát, Ön megnyomná a gombot, asszonyom?