Németország kivéreztetése

Azért jó lenne végre normális nemzetnek is lenni – mondta nemrég az augusztus 20-án kilencvenhárom éves korában elhunyt szociáldemokrata politikus, Egon Bahr, aki Willy Brandt mellett a német keleti nyitás kulcsfigurája volt.

Türelem, gyakorlat, kitartás kell a közel-keleti és afrikai honfoglalók fogadására, de egy megosztott, történelmi tudatát vesztett nemzetnek épp a menedékkérők kapcsán kell szembenéznie azzal, hogy minden tartomány és minden parlamenti párt más nyelvet beszél. A Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint a német kormány erre az évre háromszázezer idegen befogadására készült fel, és ellátásukra ötmilliárd eurót tartalékolt. Thomas de Maiziere, a Német Szövetségi Köztársaság CDU-s belügyminisztere azonban már legalább nyolcszázezerre becsüli azok számát, akik az év végéig menedékkérőként lesznek regisztrálva, és befogadásukban döntő szerepet kell vállalniuk az önkormányzatoknak. (Lesznek egymillióan is, ha az olaszok kimentik a Földközi-tengerben fuldoklókat.) Elhelyezésük különösen a volt NDK területén kavar vihart: az ott élők úgy érzik, hogy tiltakozásuk hozzá tartozik a szabadságjogokhoz, és különben is, amíg a Nyugat haszonélvezője volt a neokolonializmusnak, ők akkor éppen szovjet gyarmat voltak. Miért bűnhődjenek?

A szabadság klasszikus meghatározása pedig az, hogy a népakarat felülírhatja a központi hatalom bürokratikus és a helyi érdekekkel mit sem törődő céljait. (De Maiziere nyilván tisztában van a keletiek, az osszik lelkiállapotával, hiszen maga is tevékeny részese volt az NDK-s kormányzati struktúrák lebontásának, és Thüringia kormányában három miniszteri posztot is betöltött. A kormányzati kényszer és a brüsszeli megfelelés azonban nagy úr.) Egy menedékkérő a német számítások szerint tizenkét-tizenháromezer euróba kerül évente. (Ez az összeg messze meghaladja egy magyar nyugdíjas éves bevételeit.) Ráadásul az elképzelések szerint hosszú évekre kell tervezni az ellátásukat, és életlehetőségeik biztosításában európai normáknak kell érvényesülniük.

Ha szentimentális lennék, azt mondanám, hogy hosszú és elégedett öregség után virágzó almafák közt, végelgyengülésben, Allah dicséretével az ajkukon fognak elhalálozni. Azokba a bukott államokba, ahonnan jöttek, ugyanis nem lehet visszaszállítani őket. (A 19. század még csak bukott nőkkel számolt, mi a 21.-ben már - fejlődés ez is - bukott államokkal.) Zürichben a rendőrségnek megtiltották, hogy a bűnelkövetők keresése közben a bőrszínre is utaljanak, és a ZDF, a német tévé is botrányt váltott ki azzal, hogy egy megerőszakolt és kirabolt nő eltűnt támadóját az egyértelmű videofelvételek alapján sem merte a nagyközönségnek megmutatni. A kép alapján még szemrehányást kaptak volna, hogy uszítanak a feketék ellen.

A politikai osztály és a média bogarai tehát a menekültüggyel együtt fejlődnek a végkifejletig, amikor az iszlám és Afrika – eltartás címén – az európai örökségre bejelenti az igényét. Németország lassan kivérzik, és a Bismarck kancellár által teremtett társadalmi öngondoskodás, a példás nyugdíjrendszer minden tőkéje idegen kézre jut. A menekültügyi regisztrálás sorsjegy nyerésre. A magyar társadalom pedig aggódva figyeli a német politikai osztályt, amely közben nácizik és diszkréten nyöszörög.