Vélemény és vita
Német érdek
A kvótarendszer biztosan nem közös európai érdek, hiszen az emberek többsége meg akarja állítani a migrációs nyomást…
Európai szolidaritás kell, ez a közös európai érdek – hallottuk az elmúlt évben, és azóta is egyre gyakrabban. Van, akinek kifogást a tehetetlenségre, másnak fenyegetést, megint másnak segélykiáltást jelentenek ezek a kifejezések. De ha már ennyit ismételgették, érdemes lenne egy kicsit elgondolkodni azon is, van-e valami e szavak mögött. Szerintem, mondjuk, nincs.
A holland euroszkeptikus gondolkodó, Thierry Baudet minapi budapesti előadásán merült fel, hogy létezik-e egyáltalán közös európai érdek: szerinte nem, egy hallgató szerint viszont megőrizni Ukrajna területi integritását az „orosz agresszióval szemben” például az. A bizonyos nézőpontokból szemlélve némileg kellemetlen igazság az, hogy Európa tekintélyes részét ez teljesen hidegen hagyja. A NATO-t keleti és déli fenyegetés is éri, s ahogy az a szövetség brüsszeli központjának egy háttérbeszélgetésén elhangzott: a mediterrán tagállamokat Ukrajna helyzete körülbelül annyira mozgatja meg, hogy rábólintanak egy dörgedelmes állásfoglalásra, de komoly ellenlobbiba kezdenek, ha erőforrást akarnak oda csoportosítani. Például Portugáliától ugyanis nagyon messze van Ukrajna, az arab világ viszont annál közelebb.
A másik, Brüsszelben szentnek tartott közös érdekünk a bevándorlási válság olyan módon való rendezése, ami ott – onnan nézve – jó ötletnek tűnik. A kvótarendszer egészen biztosan nem közös európai érdek, hiszen az emberek döntő többsége megállítani akarja a migrációs nyomást, nem pedig azt üzenni az útra kelő tömegeknek, hogy gyertek nyugodtan, van még hely. Az európaiak ugyanis inkább azt szeretnék üzenni, hogy ne gyertek, mert nem tudjuk és nem is nagyon akarjuk megoldani az itteni boldogulásotokat. Persze, aki ezt mondja, hamar megkapja Nyugatról – vagy a magyar balliberális ellenzéktől –, hogy önző módon tesz az európai szolidaritásra.
Álljunk csak meg egy pillanatra! Valóban Európával vállalnának szolidaritást a kvóta elfogadásával? Nem inkább elsősorban Németországgal, amelynek vezetése volt olyan kedves, és meghívta magához a fél arab világot és Afrikát?
Hogy mennyire nem egyenrangú tagállamok egymás iránti szolidaritásáról van szó, azt szépen mutatja Werner Faymann osztrák kancellár kitartó fenyegetése, hogy ha nem támogatjuk a kvótát, akkor majd kevesebbet kapunk az uniós forrásokból. A szociáldemokrata vezető – akit barátai sem tartanak kora géniuszának – azzal azért valószínűleg tisztában van, hogy javaslata jogellenes, mégis azt akarja sugallni, hogy ti, könyöradományunkra szoruló „keletiek”, legyetek szívesek nem arcoskodni.
Ez a nagyon szimpatikus hozzáállás az, ami közelebb hozza egymáshoz a kelet-közép-európai térség országait. Hiszen csak szolidárisabb dolog küldeni az önhibáján kívül vergődő Macedóniának több tucat rendőrt és száz kilométernyi szögesdrótot, mint azt mondani, hogy a mi ostobaságunk sodort benneteket bajba, de pénzt persze nem adunk.
Ideje visszahozni az említett fogalmak eredeti jelentését. Az európai sokszínűség nem a multikulti „olvasztótégelye”, hanem az eredendő sokszínűség, nemzeti identitásaink és hagyományaink csodálatos változatosságának tisztelete. Az európai identitás nem a brüsszeli buborék eurokratáinak arctalan, színtelen és szagtalan, életidegen világképe. Hiszen hogyan is várhatnánk a problémák megoldását olyanoktól, akik szerint a lengyel médiatörvény a világ szempontjából nézve lényegesebb probléma, mint a megállás nélkül áramló embertömeg.
A szolidaritás nem mások felrúgott bilijének feltakarítása. Európának vezetőkre van szüksége, nem zoknibábokra.
A holland euroszkeptikus gondolkodó, Thierry Baudet minapi budapesti előadásán merült fel, hogy létezik-e egyáltalán közös európai érdek: szerinte nem, egy hallgató szerint viszont megőrizni Ukrajna területi integritását az „orosz agresszióval szemben” például az. A bizonyos nézőpontokból szemlélve némileg kellemetlen igazság az, hogy Európa tekintélyes részét ez teljesen hidegen hagyja. A NATO-t keleti és déli fenyegetés is éri, s ahogy az a szövetség brüsszeli központjának egy háttérbeszélgetésén elhangzott: a mediterrán tagállamokat Ukrajna helyzete körülbelül annyira mozgatja meg, hogy rábólintanak egy dörgedelmes állásfoglalásra, de komoly ellenlobbiba kezdenek, ha erőforrást akarnak oda csoportosítani. Például Portugáliától ugyanis nagyon messze van Ukrajna, az arab világ viszont annál közelebb.
A másik, Brüsszelben szentnek tartott közös érdekünk a bevándorlási válság olyan módon való rendezése, ami ott – onnan nézve – jó ötletnek tűnik. A kvótarendszer egészen biztosan nem közös európai érdek, hiszen az emberek döntő többsége megállítani akarja a migrációs nyomást, nem pedig azt üzenni az útra kelő tömegeknek, hogy gyertek nyugodtan, van még hely. Az európaiak ugyanis inkább azt szeretnék üzenni, hogy ne gyertek, mert nem tudjuk és nem is nagyon akarjuk megoldani az itteni boldogulásotokat. Persze, aki ezt mondja, hamar megkapja Nyugatról – vagy a magyar balliberális ellenzéktől –, hogy önző módon tesz az európai szolidaritásra.
Álljunk csak meg egy pillanatra! Valóban Európával vállalnának szolidaritást a kvóta elfogadásával? Nem inkább elsősorban Németországgal, amelynek vezetése volt olyan kedves, és meghívta magához a fél arab világot és Afrikát?
Hogy mennyire nem egyenrangú tagállamok egymás iránti szolidaritásáról van szó, azt szépen mutatja Werner Faymann osztrák kancellár kitartó fenyegetése, hogy ha nem támogatjuk a kvótát, akkor majd kevesebbet kapunk az uniós forrásokból. A szociáldemokrata vezető – akit barátai sem tartanak kora géniuszának – azzal azért valószínűleg tisztában van, hogy javaslata jogellenes, mégis azt akarja sugallni, hogy ti, könyöradományunkra szoruló „keletiek”, legyetek szívesek nem arcoskodni.
Ez a nagyon szimpatikus hozzáállás az, ami közelebb hozza egymáshoz a kelet-közép-európai térség országait. Hiszen csak szolidárisabb dolog küldeni az önhibáján kívül vergődő Macedóniának több tucat rendőrt és száz kilométernyi szögesdrótot, mint azt mondani, hogy a mi ostobaságunk sodort benneteket bajba, de pénzt persze nem adunk.
Ideje visszahozni az említett fogalmak eredeti jelentését. Az európai sokszínűség nem a multikulti „olvasztótégelye”, hanem az eredendő sokszínűség, nemzeti identitásaink és hagyományaink csodálatos változatosságának tisztelete. Az európai identitás nem a brüsszeli buborék eurokratáinak arctalan, színtelen és szagtalan, életidegen világképe. Hiszen hogyan is várhatnánk a problémák megoldását olyanoktól, akik szerint a lengyel médiatörvény a világ szempontjából nézve lényegesebb probléma, mint a megállás nélkül áramló embertömeg.
A szolidaritás nem mások felrúgott bilijének feltakarítása. Európának vezetőkre van szüksége, nem zoknibábokra.