Nem szidni kell őket

Nem nagyon, szó se róla: nem is az átlagembert, nem is nagyon reflektáltan, de azért a Rigómező óta eltelt évszázadok keserűségének utóízével. A politika a valóra vált nagyszerb lázálomtól a Tito-féle tömegmészárlásokon át a legutóbbi magyarverésekig érő láncolatban elég sokat tett is azért, hogy ne hegedjenek be a sebeink. Rá­adásul ők az egyetlen, őszintén balkáni szomszédaink, szegényebbek is nálunk, és mindenki ismer valakit, akinek egy ismerősével egyszer elbántak már a szerbek, ami szintén nem sokat javít a megítélésükön azok szemében, akiket nem köt a komplex gondolkodás béklyója.

Prekoncepciókkal indultam. Az autóban is tüntetőleg Nándorfehérvárként emlegetett Belgrádba mentünk, és vártuk az instant, Kusturica-filmeken hizlalt Balkán-élményt: a koszos utcákat a kóbor kutyákkal, a „nyugati” ésszel felfoghatatlan módon, de mégis működő káoszt a közlekedésben és mindenekelőtt a viszontutálatot, amit után azért a kevert népességű Vajdaság frontvárosaiban nem kell nagyítóval kutakodnunk. Kerestük, és nem találtuk, s bár egy darabig viccelődtünk a szokásos kliséken, a szerb főváros szépen lassan megnyert minket. Megkockáztatom: Belgrád tisztább, mint Budapest. Hajléktalant alig, kóbor kutyát nem láttunk, a szerbek vezetési stílusáról pedig csak annyit, hogy mi magunk jóval balkánibb módon közlekedtünk a hatodik óra utazás és másfél óra röszkei várakozás által szított türelmetlenségünkben, mint a rácok. A vendéglátásuk parádés. Talán nem rontotta még el őket a turistatömeg, mint Budapestet, vagy egyszerűen csak a Balkán népei ilyen vendégszeretőek, nem tudni, mindenesetre nem csak szájhúzást nem kaptunk sehol, ahol kiderült, hogy honnan jöttünk, de majdhogynem kiemelt bánásmódban részesültünk.

Megkapó volt a város kedves szedett-vedettsége, a tágas és krea-tívan használt terek és az a merészség, ahogy a régi épületekhez nyúltak: van olyan századfordulós ház, amelynek csillogó üvegburkolattal látták el a tűzfalát, egy másik homlokzatára pedig erkélyeket festettek. A stílusosan elkopó egykori jugoszláv birodalmi központból hiányzott a például románokra jellemző, zászlóerdő mögé bújó, frusztrált nacionalizmus, bár több NATO által lerombolt házat meghagytak a kormányzati negyedben örök mementónak, és történelmi szobrokban sincs hiány. No, meg ott van Milos herceg – a török fennhatóság alatti félautonóm Szerbia lázongó fejedelme –, aki minduntalan felbukkan, utcanévtől az ásványvízig. II. Miklós cár is kapott szobrot, a nagy testvérre való felnézés jegyé­ben, és mi tagadás, a Belgrád honlapján olvasható várostörténetből is sikerült kifelejteni a nem elhanyagolható magyar évszázadokat. A turisták hiánya pedig kimondottan üdítő a belvárosban: a kocsmanegyedben is főleg helyiek mulatnak, messzire elhallatszik az egymással versengő cigányzenészek és a vendégek közös muzsikája, a napi szinten megélt népi kultúra, amely nálunk a hétköznapi ember számára elérhetetlen, turistákat szórakoztató skanzenné silányult.

Belgrád mindezek ellenére feleannyira sem menő, mint Budapest, de ha egy kicsit hajlandóak lennénk odafigyelni és kicsit többet engedni érvényesülni a bennünk is meglévő mediterrán nemtörődömségből, s jobban építeni értékeinkre, joggal pályázhatnánk Közép-Európa Párizsa szerepére. Nem mindent, de néhány dolgot érdemes megfontolni, amit a szomszédaink jól csinálnak. Nem szidni kell őket, hanem tanulni tőlük – szokta volt mondani egykor nagyapám. Igaza volt.