Őry Mariann

Vélemény és vita

Nem olyan nő

Álláspont. Felejtsük el végre, hogy Merkellel azonosítjuk azt az erős nőt, aki Európa.

Mit tesz Európa, ha lemészárolják a szólásszabadság – vélt – jelképeit? Mi tesz, ha vérfürdőt rendeznek Európa kulturális, majd adminisztratív értelemben vett szívében? Ez sem fáj eléggé? Mi tesz Európa, ha berontanak a templomba és elvágják a pap torkát?

Eddig nagyjából semmit. A biztonsági és terrorellenes intézkedéseket a lehetséges maximumig fokozzák a kormányok, bombáznak egy kicsit a Közel-Keleten, az állampolgárok pedig megemlékeznek, kiöntik szívüket a közösségi médiában, azt mondják, hogy én vagyok Párizs, meg imádkozz Párizsért (bár kétlem, hogy tudják, mi az – mármint az ima).

Érzik magukon a nyomást a nyugat-európai vezetők, és sürgősen úgy kell tenni, mintha csinálnának valamit. Néhány hetet sikerült eltölteni azzal, hogy nagyszabású vitát indítottak arról, mit viseljenek a muszlim nők Európában. Ez igen! Csalhatatlan érzékkel megtalálták a radikalizálódás és a terrorizmus gócpontját, és könyörtelenül felléptek ellene. Persze, félre a gúnyolódással. Van helye Európában a burkininek és a burkának? Nincs. Segíti az integrációt a burka viselése? Nyilván nem. A burka annak a jele, hogy viselője – vagy legalábbis annak férje, bátyja, apja – minimálisan sem adaptálta otthonról hozott életmódját az európaihoz, vagy – és nehéz eldönteni, melyik az ijesztőbb – itt, Európában jutott el erre a szintre a nyugati kultúra elutasításában. Franciaországban és Németországban is igyekeznek óvatosan közelíteni a kérdéshez, nyomatékosítják, hogy nem akarják látni, de csak kerülgetik a forró kását, ha ki kell mondani, miért. Pedig az elutasítás, amit az európai emberek többsége érez a burka és a burkini iránt, ennél elemibb. Az európai ember ugyanis azt mondja a burkát viselő muszlim nőnek, hogy nem akarom, hogy itt legyél. Vagy legalább legyél olyan, mint mi.

Egyik sem megy. Eljött a nagy szavak és tanulságok ideje. „Túl sokáig mi németek sem vettünk tudomást a problémáról” – ismerte el a „Wir schaffen das” mantrájának egyéves évfordulóján Angela Merkel. A híres szlogen alanyait, a németeket viszont már kezdi egy kicsit idegesíteni ez a „wir”, és egyre kevésbé akarnak ők is részei lenni a migrációs vállalkozásnak.

Merkelnek természetesen igaza van, nem vettek tudomást a problémáról. Nem vett tudomást a problémáról ő, és nem vettek a németek sem, hogyan is tehették volna, ha fogalmuk sem volt róla, mi vár rájuk.

Merkelnek valóban nincs más választása, mint egy év múltán is azt mondogatni, hogy sikerülni fog. A választások előtti évben, a bevándorlásellenes Alternatíva Németországnak robbanásszerű erősödése mellett tényleg nem tárhatja szét a karját, hogy ezzel már nem bírunk el. Már csak azért sem, mert Németország valóban tudja kezelni az illegális bevándorlást, ha akarja. Nem úgy, ahogy eddig tette, tehát a kancellárnak vállalnia kell egy irányváltást, kérdés, hogy ezt hogyan akarja eladni. Megkockáztathat persze egy őszödi beszédet, de ez azért kevéssé valószínű.

Amikor Merkel azt mondja, hogy „Wir schaffen das”, valójában nemcsak Németországról beszél, hanem egész Európáról. Rendületlen optimizmusát ugyanis az indokolja, hogy a háttérben, mondjuk így, suttyomban elkészült a szlogen mögött álló valódi terv.

A német bevándorláspolitikát nem balekok találják ki, hanem olyan hivatalnokok, akik szeretnének fizetést kapni, és olyan politikusok, akik újra akarják választatni magukat. Egy valóban monumentálisan felelőtlen időszak után belekezdtek azokba a szigorításokba és megállapodásokba, amelyek a nyomást hivatottak csökkenteni Németországon. A kvótát pedig pontosan azért erőltetik, és beszélnek szolidaritásról, meg közös megoldásról, mert hát jó lenne, ha mi, többiek is beszállnánk annak a problémának a megoldásába, amelyben Merkelnek elég markáns felelőssége van.

Óriási hiba azt hinni, hogy Angela Merkel és más nyugat-európai vezetők nem képesek keresztülerőltetni olyan terveket, amelyek a gyengébbeknek rosszak, de nekik jók. Ezért kell gyorsabbnak lenni és előremenekülni.

De tudják mit, legyen igaza Merkelnek. Sikerüljön – csak ne úgy, ahogy ő gondolja. Tehát mit is tesz, mit is válaszol Európa a kezdő kérdésekre? Felejtsük el végre, hogy Merkellel azonosítjuk azt az erős nőt, aki Európa. Mert Európa nem olyan nő, aki csak győzködi magát, hogy sikerülni fog, hanem olyan, aki úgy üt vissza, hogy legalább annyira fog fájni a támadóknak, mint amekkora fájdalmat ők okoztak nekünk.