Nem kompország

Nem kérdés már többé, hogy Magyarország Kelethez vagy Nyugathoz tartozik - mondta a néhai államfő –, intézményileg, gazdaságilag, társadalmilag és kulturálisan is visszatértünk a nyugati nemzetek szövetségébe. A témához Csaba László akadémikus egy interjúban hozzátette: „…és erről papírt is kaptunk”.

Mindenesetre - érzékelve az európai „pénzpumpát”, vagyis azt, hogy az idén a tavalyi rekordösszegű európai uniós forráslehívást is megdönthetjük – az alapkérdés a keleti nyitás jegyében továbbra is az, hogy az uniós csatlakozással megszűntünk-e kompországnak lenni.

Sokak szerint igen. Pontosab­ban: még nem, de már konvergá­lunk. Tegyük rögvest hozzá: a költő, Ady Endre több mint száz­éves komp­országhasonlata a Kelet és Nyugat között oda-vissza, de inkább visszaingázó Magyarországról aligha segíti már jelenünk és még kevésbé jövőnk megértését. Az úgynevezett Kelet ma már nem azt jelenti, amit akkor Adynak jelentett, másfelől pedig a Nyugat értelmezése is komplexebb téma.

Fölösleges a keleti nyitással összefüggésben visszamenni a múltba. Euró­pának, vagy ha úgy tetszik, az uniónak, tagságunknak akkora ugyanis a beszippantóereje, hogy még a nosztalgia szintjén sem vetődhet fel a „keleti integráció”. Szomszédaink közül Ausztria, Horvátország, Románia, Szlovénia és Szlovákia tagja a közösségnek, Szerbia is „igyekszik”, Ukrajna pedig mindent megadna azért, hogy az unió és a NATO védőernyője alá kerüljön. A kelet-közép-európai mezőny együtt húz, a dinamikának pedig a részesei vagyunk. A keleti nyitás is fontos, tisztán piaci elvek miatt – az unió gazdasági környezete sajnos inkább recesszív, mintsem fölívelő -, de transzatlanti kapcsolataink erősítéséhez, mélyítéséhez sem fér kétség. Harmadrészt új, EU-konform stratégiára van szükség, hogy ne csak beinduljon az egyensúlyőrző gazdasági növekedés, de tartós is maradjon.

Tagságunk eltelt tíz évében, de már azt megelőzően is, nagy tőketranszferek érkeztek Brüsszelből: ha ezeket „kivennénk” a rendszerből, szinte az összes állami és önkormányzati fejlesztés eltűnne, nem is beszélve a reál­gazdasági beruházásokról. Tavaly a korábbiakhoz képest rekordösszeget hívtunk le, az idén pedig – legalábbis az időarányos statisztika ezt jelzi – még a 2013-as kifizetések nagysága is megdőlhet. Furcsa, hogy ezt a „magyar sztorit” alig ajnározzák - sem Budapesten, sem pedig Brüsszelben. Pedig elképesztő az ország méretéhez, teljesítményéhez képest ez a pénzlehívási dinamika. Vagyis projektjeinknek, az azokból építkező stratégiának is az unió mint politikai-gazdasági szövetség és értékközösség keretében – és nem ellenében kell megszületnie.

A hazai döntéshozók is rájöttek már (még ha a feladok átértékelése, ide-oda telepítése jelenleg is zajlik), hogy a programok, vágyak felsorolása – amelyek a növekedni, gyarapodni, felvirágozni kitételeket tartalmazzák – nem elegendő. A stratégiában számokat, mértékeket, felelősöket kell felsorakoztatni. Habár a közgazdászok közül már senki sem vitatja például azt, hogy a monetáris és fiskális politika kölcsönhatása erősebb, mint azt korábban gondolni lehetett, és ez a tétel érvényes a reálgazdaság és a költségvetés összefüggésére is, az uniós pénzesőnek a magyar gazdaságra gyakorolt hatásáról korántsem állt még össze a kép. Márpedig szinte ez az egyetlen olyan forrás, amelyet más országok adófizetői dobnak össze azért, hogy az elmaradottabb tagállamok felzárkózzanak. És ezt nem kell visszacsengetni, adomány a Lajtán túlról.

Ha a kormány ügyesen bánik ezzel az anyagi lehetőséggel - a közösségi források hatvan százaléka a vállalkozásokhoz jut -, hosszabb távon aligha lehet majd elvitatni, hogy itt egy második Marshall-segélyről van szó. Nagy kár, hogy az évente ezerötszáz-ezernyolcszáz milliárd forintnyi tételek nem 1990 óta érkeznek.

Tudom, sokan fölszisszennek akkor, amikor az Egyesült Államok európai átfogó gazdasági segítségnyújtásának koncepcióját vetem össze az európai pénzpumpával, pedig az elv hasonló. Ugyanakkor az újabban csatlakozó kelet-közép-európai államok nem bírják a versenyt, hiszen attól még, hogy ugyanazok a szabályok vonatkoznak ránk – fél évszázadnyi szocializmussal a hátunk mögött –, egyhamar nem fogjuk utolérni Nyugat-Európát. Egy olyan piac, amely csupán egyenlő feltételeket biztosít, egyenes startvonal nélkül, aligha biztosítja a valódi esélyegyenlőséget. Továbbá az az integrá­cióban tulajdonképpen csak az euró „jött be” igazán. Éppen ezért „szakmai­lag” kell hallatni a hangunkat Brüsszelben: miközben sokszor elégedetlenek vagyunk az unióval – és azzal, amit az ország ki tudott használni az uniós lehetőségek közül –, többé nem kérdéses, hogy Magyarországnak hol a helye. Most az ukrán válság árnyékában pedig még jobban látjuk, micsoda különbség, ha valaki félúton van Kelet és Nyugat között, és azon töpreng, hogy identitását inkább keletinek vagy nyugatinak határozza-e meg. De ez a kérdés már a múlté, uniós tagságunk ezen az úton egy mérföldkő volt.

Nincs is okunk arra, hogy ezt megkérdőjelezzük.