Vélemény és vita
Nem feledni
Álláspont. Ne feledjük, derűsen csak akkor tudunk megválni a múltunktól, ha nem engedjük, hogy elhalványuljon az emlékezetünkben
Az idősebb olvasók közül még sokan emlékeznek Bacsó Péter kultikus filmszatírája, A tanú záróképeire: a zsúfolt 6-os villamoson Pelikán gátőr sok év után újra találkozik a kegyvesztett, megviselt, rosszkedvű egykori pártkáderrel, Virág elvtárssal, aki a tülekedő tömeg miatt sértődötten kifakad: „Látja, ezekért harcoltam. Ezek miatt kaptam gyomorfekélyt. Nem baj… Nem baj, visszasírnak még maguk engem!” Mire Pelikán lakonikusan így válaszol: „Hát, erre azért nem mernék megesküdni.” S a film (kissé didaktikusan) Marx ismert mondásának átfazonírozott idézetével zárul: „Miért halad így a történelem? Hogy az emberiség derűsen váljék meg múltjától.”
Akkoriban, amikor a kommunista Magyarországot Nyugaton ironikusan az egész kelet-európai koncentrációs tábor legvidámabb barakkjának nevezték (nem teljesen alaptalanul), a filmet sokszor megnézve jól szórakoztunk, szállóigévé vált bonmot-jait gyakran idéztük. Pedig nem is volt annyira vidám az a barakk, amelyben a kádári gulyáskommunizmus épült, csak öntelten azzal áltattuk magunkat, hogy mi különbek vagyunk, ezért élünk kicsit jobban, mint a lengyelek, cseszkók, keletnémetek, pláne a románok, bolgárok. Pedig akkor is jól tudtuk, hogy a vasfüggöny nem a béketábor országai között, hanem közöttünk és a nyugati világ között húzódik, aminek átlépése sokáig csak kevés kiváltságos elvtársnak volt engedélyezett. Ezért a magyarok többségének az igazi rendszerváltozás nem Nagy Imre és mártírtársai újratemetésével kezdődött, hanem a berlini fal leomlása előtt egy évvel, amikor november 7-én, a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” ünnepén, munkaszüneti napon, friss világútlevéllel a zsebükben százezrek keltek át a magyar–osztrák határon az autóikat dugig megtöltő családtagokkal, nagyszülőkkel – az egyéni kis valutakereteket összeadva –, hogy megrohamozzák Bécs üzleteit Gorenje hűtőládáért és Grundig videomagnóért…
Honfitársaink a rendszerváltozástól főként a fogyasztás szabadságát, a nyugati – elsősorban az osztrák – életszínvonal gyors utolérését várták, remélték, s a „szociális piacgazdaság” kifejezésen nemcsak szabadságot, hanem jólétet is értettek. S miután ezt természetesen nem tudta megadni az első szabadon választott nemzeti-polgári kormányzat, a csalódott, rosszkedvű nép négy év múlva visszahívta – csapot, papot, mindent felejtve – a bukott rendszer örököseit, hátha visszaállítják a vidám barakkot. S habár ez nem történt meg, a posztkommunista baloldal a „jóléti rendszerváltás” hamis jelszavával, milliók krónikus naivitását és feledékenységét cinikusan kihasználva, 2002-ben ismét megszerezte a hatalmat, hogy kétszer négy évi kormányzásával ismét bebizonyítsa: „nem adhat mást, csak mi lényege”. Mint az őszödi böszme oly pontosan és plasztikusan kimondta: „úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este”. Emellett csaltak, loptak, „magánosítottak” korlátlanul és pofátlanul, és amikor ezt időnként a fejükre olvassák, Virág elvtársként megsértődnek. Ma is olyanok, mint régi kommunista elődeik.
Közvetlenül az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése után Márai azt írta naplójába: „A kommunistáknak meg lehet bocsátani, a kommunizmusnak nem.” Egy évvel korábban azonban így érvelt: „Nem igaz, hogy »meg kell bocsátani«. Nem igaz, hogy bele kell nyugodni az emberi igazságtalanságba… az Isten ránk bízta a jót és a rosszat, tehát az igazságtevést is. Igazság nélkül nincs »alázat« – csak gyávaság van.” Huszonhét évvel a rendszerváltoztatás után szomorúan megállapíthatjuk, elmaradt a történelmi igazságtétel, nem történt meg a kommunizmus/szocializmus (mint korábban a nemzetiszocializmus) bűneinek feltárása, bűnöseinek elszámoltatása. A kommunistáknak és örököseiknek pedig ma sem lehet megbocsátani, mert soha nem kértek bocsánatot, soha nem ismerték és vallották be vétkeiket. Ellenkezőleg, éppúgy, mint „különös vágású” haladó rokonaik, barátaik és üzletfeleik, felsőbbrendű embereknek, az egyedüli píszí demokratáknak, az igazság kizárólagos birtokosainak tartották és tartják ma is magukat.
Ez ellen az arrogáns gőg és arcátlan pimaszság ellen csak egy tisztességes és hatékony védekezési lehetőség van: az igazságtevés. Ennek pedig legfontosabb előfeltétele az emlékezés és emlékeztetés. Ahogy Babits Mihály tanította több mint száz éve fogarasi diákjainak: „Az emberi öntudat alapja az emlékezet; a nemzeti öntudaté a történelmi emlékezet.” S igaza van tíz évvel ezelőtt elhunyt másik nagy katolikus költőnknek, Nagy Gáspárnak, aki személyes küldetésének tekintette és így fogalmazta meg az ’56-os mártírokra való emlékezés örök érvényű keresztény parancsát: „nekünk nem szabad feledNI a gyilkosokat néven nevezNI!” Fején találta a szöget George Santayana amerikai költő-filozófus is abban, hogy akik képtelenek emlékezni a múltra, arra vannak ítélve, hogy örökké megismételjék.
Magyarországon azért emlékezünk és emlékeztetünk 2001 óta minden év február 25-én a kommunizmus bűneire és áldozataira, mert azt akarjuk, hogy azok soha többé ne ismétlődhessenek meg. Mivel már megint egyre többen – itthon és Nyugaton is – bagatellizálják vagy egyszerűen letagadják a kommunizmus bűneit, és annak kísértete újabb alakban s változatos álarcban ismét bejárja földrészünket, hogy leromboljon és elpusztítson minden hagyományos keresztény, nemzeti és európai értéket, ezért elemi érdekünk és kötelességünk, hogy feltárjuk, feljegyezzük és elmondjuk a történelmi igazságot. Mi, magyarok e tekintetben – sajnos csak az ezredforduló, s még inkább 2010 óta – úttörők vagyunk, bár a tényleges igazságtétel, a bűnösök megbüntetése ma már nemigen áll módunkban. Ne feledjük, derűsen csak akkor tudunk megválni a múltunktól, ha nem engedjük, hogy elhalványuljon az emlékezetünkben.
Akkoriban, amikor a kommunista Magyarországot Nyugaton ironikusan az egész kelet-európai koncentrációs tábor legvidámabb barakkjának nevezték (nem teljesen alaptalanul), a filmet sokszor megnézve jól szórakoztunk, szállóigévé vált bonmot-jait gyakran idéztük. Pedig nem is volt annyira vidám az a barakk, amelyben a kádári gulyáskommunizmus épült, csak öntelten azzal áltattuk magunkat, hogy mi különbek vagyunk, ezért élünk kicsit jobban, mint a lengyelek, cseszkók, keletnémetek, pláne a románok, bolgárok. Pedig akkor is jól tudtuk, hogy a vasfüggöny nem a béketábor országai között, hanem közöttünk és a nyugati világ között húzódik, aminek átlépése sokáig csak kevés kiváltságos elvtársnak volt engedélyezett. Ezért a magyarok többségének az igazi rendszerváltozás nem Nagy Imre és mártírtársai újratemetésével kezdődött, hanem a berlini fal leomlása előtt egy évvel, amikor november 7-én, a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” ünnepén, munkaszüneti napon, friss világútlevéllel a zsebükben százezrek keltek át a magyar–osztrák határon az autóikat dugig megtöltő családtagokkal, nagyszülőkkel – az egyéni kis valutakereteket összeadva –, hogy megrohamozzák Bécs üzleteit Gorenje hűtőládáért és Grundig videomagnóért…
Honfitársaink a rendszerváltozástól főként a fogyasztás szabadságát, a nyugati – elsősorban az osztrák – életszínvonal gyors utolérését várták, remélték, s a „szociális piacgazdaság” kifejezésen nemcsak szabadságot, hanem jólétet is értettek. S miután ezt természetesen nem tudta megadni az első szabadon választott nemzeti-polgári kormányzat, a csalódott, rosszkedvű nép négy év múlva visszahívta – csapot, papot, mindent felejtve – a bukott rendszer örököseit, hátha visszaállítják a vidám barakkot. S habár ez nem történt meg, a posztkommunista baloldal a „jóléti rendszerváltás” hamis jelszavával, milliók krónikus naivitását és feledékenységét cinikusan kihasználva, 2002-ben ismét megszerezte a hatalmat, hogy kétszer négy évi kormányzásával ismét bebizonyítsa: „nem adhat mást, csak mi lényege”. Mint az őszödi böszme oly pontosan és plasztikusan kimondta: „úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este”. Emellett csaltak, loptak, „magánosítottak” korlátlanul és pofátlanul, és amikor ezt időnként a fejükre olvassák, Virág elvtársként megsértődnek. Ma is olyanok, mint régi kommunista elődeik.
Közvetlenül az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése után Márai azt írta naplójába: „A kommunistáknak meg lehet bocsátani, a kommunizmusnak nem.” Egy évvel korábban azonban így érvelt: „Nem igaz, hogy »meg kell bocsátani«. Nem igaz, hogy bele kell nyugodni az emberi igazságtalanságba… az Isten ránk bízta a jót és a rosszat, tehát az igazságtevést is. Igazság nélkül nincs »alázat« – csak gyávaság van.” Huszonhét évvel a rendszerváltoztatás után szomorúan megállapíthatjuk, elmaradt a történelmi igazságtétel, nem történt meg a kommunizmus/szocializmus (mint korábban a nemzetiszocializmus) bűneinek feltárása, bűnöseinek elszámoltatása. A kommunistáknak és örököseiknek pedig ma sem lehet megbocsátani, mert soha nem kértek bocsánatot, soha nem ismerték és vallották be vétkeiket. Ellenkezőleg, éppúgy, mint „különös vágású” haladó rokonaik, barátaik és üzletfeleik, felsőbbrendű embereknek, az egyedüli píszí demokratáknak, az igazság kizárólagos birtokosainak tartották és tartják ma is magukat.
Ez ellen az arrogáns gőg és arcátlan pimaszság ellen csak egy tisztességes és hatékony védekezési lehetőség van: az igazságtevés. Ennek pedig legfontosabb előfeltétele az emlékezés és emlékeztetés. Ahogy Babits Mihály tanította több mint száz éve fogarasi diákjainak: „Az emberi öntudat alapja az emlékezet; a nemzeti öntudaté a történelmi emlékezet.” S igaza van tíz évvel ezelőtt elhunyt másik nagy katolikus költőnknek, Nagy Gáspárnak, aki személyes küldetésének tekintette és így fogalmazta meg az ’56-os mártírokra való emlékezés örök érvényű keresztény parancsát: „nekünk nem szabad feledNI a gyilkosokat néven nevezNI!” Fején találta a szöget George Santayana amerikai költő-filozófus is abban, hogy akik képtelenek emlékezni a múltra, arra vannak ítélve, hogy örökké megismételjék.
Magyarországon azért emlékezünk és emlékeztetünk 2001 óta minden év február 25-én a kommunizmus bűneire és áldozataira, mert azt akarjuk, hogy azok soha többé ne ismétlődhessenek meg. Mivel már megint egyre többen – itthon és Nyugaton is – bagatellizálják vagy egyszerűen letagadják a kommunizmus bűneit, és annak kísértete újabb alakban s változatos álarcban ismét bejárja földrészünket, hogy leromboljon és elpusztítson minden hagyományos keresztény, nemzeti és európai értéket, ezért elemi érdekünk és kötelességünk, hogy feltárjuk, feljegyezzük és elmondjuk a történelmi igazságot. Mi, magyarok e tekintetben – sajnos csak az ezredforduló, s még inkább 2010 óta – úttörők vagyunk, bár a tényleges igazságtétel, a bűnösök megbüntetése ma már nemigen áll módunkban. Ne feledjük, derűsen csak akkor tudunk megválni a múltunktól, ha nem engedjük, hogy elhalványuljon az emlékezetünkben.