Ne pattogj, labda!

„Édes Istenem, ha belövöd, egy évig, na jó, egy hónapig nem iszom sört!” – tódítanánk egy párhuzamos világban, de 1986 óta inkább csak hallgatunk. Megettük már a tésztánk javát.

Beletörődtünk, hogy nem vagyunk ott. Már nem is fáj, nem is furcsa. Megszoktuk, hogy nemzeti csapatunk helyett választott együtteseknek szurkolunk, olyan válogatottaknak, amelyekbe talán már rég visszavonult játékosok miatt szerettünk bele, amelyekért rajonghatunk, de sosem lehetnek a mieink. Úgy igazán. Egyoldalú ez a szerelem. Halkan, hangosan átkozódunk, ha nem adják meg a holland, mexikói, ausztrál gólt, talán még a kék vagy narancssárga mezt is felvesszük, de valahogy sosem passzol ránk. Dúdolhatjuk a himnuszokat is, lehet, hogy még a szöveget is tudjuk, de az sem a mienk, vidámabb, bátrabb, nem olyan édes-szomorkás, kesergős, mint a mienk.

Mi, magyar férfiak régen arról álmodoztunk, hogy a magyar válogatott csapatkapitányaként felállva énekeljük a Himnuszt a vb első meccsén, s bár a csoportból csak kisebb szerencsével jutunk tovább, onnan kezdődnek az igazi csodák! Annak ellenére, hogy a döntőben is esélytelenebbnek számítunk, végül a mi – ki más? – gólunkkal megnyerjük a világbajnokságot. Hányszor aludtam el ezen tűnődve? Hányan álmodtunk ugyanerről? Hány bombagólt lőttünk Kahn, Taffarel, Zoff vagy Van der Sar kapujába?
Aztán felnőttünk. Most már álmodni sem merünk ilyesmiről. Itt van nekünk a Fradi máltai csodája, meg hogy hazajön-e Gera Zoli, és ha igen, mennyit hajlandó játszani…

Unottan, közönyösen nézzük, olvassuk a szokásos nyári átigazolási szappanoperát, míg mások a világ túlfelén futballoznak. Többszörösen átverik, kicsúfolják a papírformát: Costa Rica legyőzi Uruguayt, majd az olaszokat, döntetlent játszik az angolokkal, s az emberhátrányt is túlélve továbbjut a megtörhetetlennek tűnő görögök ellen. Tanúi vagyunk, hogy Ausztrália semmivel sem rosszabb Hollandiánál, Algéria lefutballozza a meccs elején a németeket, Nigéria a nyolcaddöntő nagy részében felveszi a versenyt Franciaországgal, és így tovább. Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci – hát nem! Nem mindig.
Láthatjuk, mire képes egy igazi edző, milyen remek csapatot lehet összerakni egy kiemelkedőnek nem igazán nevezhető, ám annál szimpatikusabb társaságból, milyen hittel, tűzzel, lelkesedéssel, önbizalommal lehet küzdeni. Láthatjuk, mi az, ami nálunk nincs. S lassan már nevetni sincs kedvünk azon, hogy a stúdióban alibiző szakértők egymásra licitálva sorolják a közhelyeket, elemzés címén pedig elmesélik, hogy hogyan esett a gól. Mintha vakoknak magyaráznák. Nálunk, náluk a „labda továbbra is gömbölyű”, a spanyol kudarc pedig azért következett be, mert mindig rosszul pattant. Gondolom, úgy, ahogyan a jugoszlávok elleni 1–12-es összesítés vagy a mexikói 0–6 alkalmával. Tészta, magaslat, pattogó labda – íme, a bukás okai. Pedig már Hofi megmondta, hogy ha az a gonosz jószág rakoncátlankodik, csak ki kell szúrni.

Ha tehetném, százszor levetíteném Costa Rica meccseit a magyar válogatott játékosainak, hogy lássák, milyen egy sikertörténet, milyen az, amikor tizenegy, jobbára ismeretlen játékos valami tökéleteshez közelit alkot, milyen, amikor Pirlo gratulál Ruiznak, és nem a vesztes csapat tagjai vesznek össze az olasz csillag átizzadt mezén. Mert jó látni, hogy a vb más, még mindig több, nemesebb a klubfutballnál. Itt nem arab milliárdosok sakkoznak oroszokkal, rabszolgaként kereskedve a játékosokkal. Nem a Bajnokok Ligája zártkörű klubjának szokásos párosításait kell néznünk, ahol olyan nemzetközi szupercsapatok találkoznak újra és újra, amelyek jelentős részét banki hitelekből, olajpénzekből, tisztára mosott eurómilliárdokból „varázsolták” bombaerőssé.

Brazíliában egészen aprókból lesznek hatalmasok, s egy-egy futballcsoda után sok százezer ember keres rá a világhálón Chilére vagy Algériá­ra. Szomorkásan gondolok arra, hogy egy szebb (futball)világban talán éppen azt írják a keresőbe: Hungary. Vagy azt: Magyarorszag.

S ehelyett mi maradt nekünk? Belgium–Egyesült Államok 2–1. Sliema Wanderers–Ferencváros 1–1. Végszónak felettébb nyomasztó – másrészről (sajnos) szívfájdítóan tökéletes.